Dobosi Györgyné
Létem kicsiny rezdülése
megöleli álmaim fodrait,
harcom az Úr tenyerén pihen,
vágyam a megnyugvás.
Mielőtt a múlt fájdalmán osztozom,
Egyre hangosabb az imám óhaja,
Gondod legyen minden pillanatban az
Áldásod reám osztani! Istenem!
Tudod, valamikor régen,
hányszor ringattalak Téged...
Mint ahogy a felhők fent az égen,
úgy gyűri ránc az öreg arcomat,
ahogy a Nap simítja felhőket,
szeretve öleli jóságodat.
Hidd el, minden nap egy áldás,
kezem imára kulcsolom,
s tisztul a reggeli váltás,
egy szebb jövőre gondolok.
Ó, jöjj, természet, fesd meg nekem
napról napra változó kertem,
jöjj, ízleld meg a kincseimet,
a fán érő gyümölcseimet.
A szemem tükrében nézem önmagam,
Nincs benne szép és jó, csak a fájdalom,
Hisz fel nem fogja már ezt a vén agyam,
Fásult a lelkem, nincs is ott irgalom.
Kincseimet oly régóta kerestem,
nem hittem, hogy a hiányát meglelem,
szerelmes lettem tündöklő rózsákba,
odaadó első találkozásba.
Lám, ébredező vággyal úgy érzem,
hogy kincsemet szeretetben mérem.
Ködben bújik tulipán virágom,
rózsán rügybimbó pattan az ágon.
Február 11.
Születésem pillanatától
haldoklik bennem az élet.
A sors keze;
- az új kezdet,
oly ijesztő a változás.
Ebédelni jöttek a madárkáim,
kis cinkéket a cimboráim
nem engedik az etetőhöz,
csiripelik, te csak ne hősködj.