Dobosi Györgyné
Tombol az ég, nem is hinnéd,
villámok ostromolják
a büszke hegyek gerincét,
érc vonulatát osztják.
Önnön magammal alkuszik a fájdalom,
a lét szerényt felém mutatja, ráhagyom,
talán a fény, amely nevetve jót remél,
lehet hazug varázs s a testemen henyél.
Tükörvers
Nyújtózik a késő este,
betakar a nyugodt éj leple,
szerelem is ébredezik,
horizont köré teljesedik,
csillag fénye hívogatja,
fáradt nappalt pihenni hagyja,
földre vigyáz a sötétség,
megvilágítja a Hold-vénség.
Lágyan ringatózik a gyertya fénye,
amott láthatatlan lélek gyújtja meg,
a múló, könnyes, néma perc emléke...
A házamba beköltözött
a mozdulatlan, néma csend,
lelked a Mennybe költözött,
csaholsz a holdnak odafent.
Holdúrfi szerelmes a Napleányba,
sötétbe burkolózik a szerelmük.
- Álmomban suttogom, oly csodás lányka. -
Szívbe szerelmet beteljesíthetjük.
A pirkadat rezdülése,
az ajkára forduló csókja
a pirosló égnek,
a sötét felhő önzetlenül...
Felettem is tovaoson az idő,
hátamra vettem a nyomasztó keresztem.
Kertem, mi táplálékot adtál,
már a kamrám dísze.
Ősz színjátszó ruhát ölt a fákra,
mert önző módon tükrözi fák színét,
tavat festi vörösesbarnára,
az izzó Nap fénye még szebbé teszi.
Harmatos cseppel áztatod a kerted kincsét,
ébresztőt fújsz az éles-hangú madárdallal.
Nem búcsúzom, mert tudom, hogy holnap visszavársz,
de ma még fájdalmam gyógyítod az iszappal.
Csillagokkal küzdő, égi tünemény,
keresve a végtelenség tenyerén,
ringattál széllel a felhők tengerén,
miként vidít a képzelet jegyesén.
Egy szép nyár hajnalán
az élet is megáll.
Mozdulatlan a fák lombja,
békésen megfont egy gondolatot.