Dobosi Györgyné
Felettem is tovaoson az idő,
hátamra vettem a nyomasztó keresztem.
Kertem, mi táplálékot adtál,
már a kamrám dísze.
Ősz színjátszó ruhát ölt a fákra,
mert önző módon tükrözi fák színét,
tavat festi vörösesbarnára,
az izzó Nap fénye még szebbé teszi.
Harmatos cseppel áztatod a kerted kincsét,
ébresztőt fújsz az éles-hangú madárdallal.
Nem búcsúzom, mert tudom, hogy holnap visszavársz,
de ma még fájdalmam gyógyítod az iszappal.
Csillagokkal küzdő, égi tünemény,
keresve a végtelenség tenyerén,
ringattál széllel a felhők tengerén,
miként vidít a képzelet jegyesén.
Egy szép nyár hajnalán
az élet is megáll.
Mozdulatlan a fák lombja,
békésen megfont egy gondolatot.
Úgy forog velem a világ,
erővel harag muzsikál,
égből küldi csökönyös dalt,
hallgatom e különös zajt.
Imádkozz Te is velem!
Mondd, meddig van a határ?
Tán` - mégis én vesztettem?
Hidd el, Isten hazavár!
Mi szótlanul egymásba fonódunk,
szerelmünket mindentől megóvjuk,
zöld ruhát hoz az idei tavasz,
kérgünk itt-ott hibádzik, nem panasz.
Tavasznak lágy fuvallata,
tulipán bújik a földből,
minden színű árnyalata
a melegedő bölcsőből.
Áldásodat kérem, Uram Jézusom!
Hitemet vesztettem,
s mégis bizalmat adtál.
Sötétség borítja be lelkemet,
múltam felett siratja mosolygós életem,
oszlani látszik minden bánatom,
hisz már nem vadul a kétség,
újra rátaláltam a boldog szóra.
Itt állok a felnyergelt
lovam mellett,
s ébren álmodom.