Dobosi Györgyné
Lám, ébredező vággyal úgy érzem,
hogy kincsemet szeretetben mérem.
Ködben bújik tulipán virágom,
rózsán rügybimbó pattan az ágon.
Február 11.
Születésem pillanatától
haldoklik bennem az élet.
A sors keze;
- az új kezdet,
oly ijesztő a változás.
Ebédelni jöttek a madárkáim,
kis cinkéket a cimboráim
nem engedik az etetőhöz,
csiripelik, te csak ne hősködj.
Mikor a tollam kezemet vezeti,
belül a lélek testemet szétveti!
Sokszor gondolok rá,
hogy az írást abbahagyom...
A sötét felhő felhabzik,
a fejem fölött vonaglik,
izzik amarra pirosat...
kis karácsony nagy karácsony
az angyalok járják a táncot
ragyogó színes gyertyák...
Öröm és a Szeretet
Csilingel a fény,
Mária fiút ringat,
angyalok várták!
Tombol az ég, nem is hinnéd,
villámok ostromolják
a büszke hegyek gerincét,
érc vonulatát osztják.
Önnön magammal alkuszik a fájdalom,
a lét szerényt felém mutatja, ráhagyom,
talán a fény, amely nevetve jót remél,
lehet hazug varázs s a testemen henyél.
Tükörvers
Nyújtózik a késő este,
betakar a nyugodt éj leple,
szerelem is ébredezik,
horizont köré teljesedik,
csillag fénye hívogatja,
fáradt nappalt pihenni hagyja,
földre vigyáz a sötétség,
megvilágítja a Hold-vénség.
Lágyan ringatózik a gyertya fénye,
amott láthatatlan lélek gyújtja meg,
a múló, könnyes, néma perc emléke...
A házamba beköltözött
a mozdulatlan, néma csend,
lelked a Mennybe költözött,
csaholsz a holdnak odafent.