Dobosi Györgyné
Áprilisi csöndben
fütyül a böjti szél,
napot felhő mögül
csalogatva ki, kél.
Az idei április
nem öltözteti
menyasszonynak
és koszorúslánynak
a tavaszi fákat!
Oly nehéz a keresztem,
de Isten segít nekem,
veszély nyújt sok bánatot,
oly sokszor rám támadott!
Nesztelen árnyék, merre jársz,
a mindenség szökik túlra,
így engem soha meg nem vársz,
emlékeztetsz hát a múltra.
Szeretettel kívánok
Emberibb, kétségektől mentes,
Nem megtörve, de gyógyult,
Tágasabb, élhetőbb világot
Csak az érzéseimet
írom le!
Te ezt olvasod!
Lelkemből jő,
halld meg,
amit mondani akarok!
Elveszett csendem, sebzett
őszöm, aggódó idő,
tiltás, hideg törvényű,
kopott zártság, őrjítő!
Ó, de szép az én Nagykanizsám,
érte mondok sok-sok imát,
megírták a fenséges himnuszát,
felmagasztalták az ezeréves múltját!
Adj jelet, te őszi táj,
hisz az idővel futok,
békétlenségem vidám
színével mában múlok!
Létem kicsiny rezdülése
megöleli álmaim fodrait,
harcom az Úr tenyerén pihen,
vágyam a megnyugvás.
Mielőtt a múlt fájdalmán osztozom,
Egyre hangosabb az imám óhaja,
Gondod legyen minden pillanatban az
Áldásod reám osztani! Istenem!