Dobosi Györgyné
Szeretettel kívánok
Emberibb, kétségektől mentes,
Nem megtörve, de gyógyult,
Tágasabb, élhetőbb világot
Csak az érzéseimet
írom le!
Te ezt olvasod!
Lelkemből jő,
halld meg,
amit mondani akarok!
Elveszett csendem, sebzett
őszöm, aggódó idő,
tiltás, hideg törvényű,
kopott zártság, őrjítő!
Ó, de szép az én Nagykanizsám,
érte mondok sok-sok imát,
megírták a fenséges himnuszát,
felmagasztalták az ezeréves múltját!
Adj jelet, te őszi táj,
hisz az idővel futok,
békétlenségem vidám
színével mában múlok!
Létem kicsiny rezdülése
megöleli álmaim fodrait,
harcom az Úr tenyerén pihen,
vágyam a megnyugvás.
Mielőtt a múlt fájdalmán osztozom,
Egyre hangosabb az imám óhaja,
Gondod legyen minden pillanatban az
Áldásod reám osztani! Istenem!
Tudod, valamikor régen,
hányszor ringattalak Téged...
Mint ahogy a felhők fent az égen,
úgy gyűri ránc az öreg arcomat,
ahogy a Nap simítja felhőket,
szeretve öleli jóságodat.
Hidd el, minden nap egy áldás,
kezem imára kulcsolom,
s tisztul a reggeli váltás,
egy szebb jövőre gondolok.
Ó, jöjj, természet, fesd meg nekem
napról napra változó kertem,
jöjj, ízleld meg a kincseimet,
a fán érő gyümölcseimet.
A szemem tükrében nézem önmagam,
Nincs benne szép és jó, csak a fájdalom,
Hisz fel nem fogja már ezt a vén agyam,
Fásult a lelkem, nincs is ott irgalom.