Dóka György
Minden olyan lenne, mint régen...
Minden olyan lenne, mint régen...
Most, mintha Tél zörögne és kinn az ablakon,
karcos homály feszül még, s túl hideg van nagyon.
A parkban
Nézd! itt s erre-arra, összevissza táncol
a nyári fény, s a park kilép a homályból.
Nézd! csillagzik az Éj...
amerre járunk
lusta levelű lágy lombok alatt
halk hangjai csepegnek
a holt hajnali Csendnek.
1.
Szelíden pettyezett éjféli mezőkön jártam
s csokros csodák hűs cseppjeit szerettem némán a számon.
Messziről jöttem én,
ezüst hegyeim álltak
mögöttem s hófehér
Álmaim: messzire szálltak
el fölöttem, itt vagyok...
Égnek kis tüzek az Égen, s pirulva felfénylik a távol.
Bővizű réteken szállnak a színek, a holnapok hálót szőnek a tájra,
homályba merülnek a hajnali álmok,
s mások az ízei erre kinyíló szirmok ölének.
Szép kedvesem is vagy néha s halk szavú Húgom is,
ha zajoktól védett öbleidben szép
álmokat rejtett sóhajom zászlóit meg-meglengeti
a fáradt éji szél.
az Éjjel elégiái c. vers, befejezés
Csak szemünk fénytükre ragyog
és simító tenyerünk holdja fehérlik arcunk bája felett
oly halovány néha az árnyék.
S oly halovány néha a mosoly - fénye ha lebben,
ilyenkor szebben ragyog a közös pohár is,
metszett fényein át barátok köszöntenek;
s köszönt egy új nap, de egyre haloványabb az emlék,
hogy nemrég...
Mikor a csend folyókat hömpölyget...
Ó, a hosszú szálú Tél a pelyhein lebeg,
s ha van még némi Fény, hát alig-alig remeg
át a kékbe szétszórt maszatos szürkeségen,
csak a hó világít a földön tejfehéren.
Látod? ereszkedik lassan a szórt köd;
fehérül a habja és megül ott felül majd
a faágakon. Még hunyorít a fény és átlebeg
szűrt, puha fátylain – át, de ma félti még erejét,
hiszen jól tudja ő, hogy a Tél jön a dombokon át
s léptei már tovasiklanak kertek alatt... hát megbújik
telt hasú zenélő kályháknak mélyén ott, hol a Nyár...
Szomszédod könnyei fala előtt állsz csak;
opálos távol így takar előle,
el... s messzire szállsz emlékeid szellős legelőin,
mert volt idő mikor szép kedvesét még nevetni láttad
s úgy ölelted át, ahogy gyermeki lélek jó anya szíve lombja...
Fut a fény szép esti remegéssel az Égen,
mélyen ágak között még csak félve lépve jár.
Ma már a hó haló határban kóborol
s ahol megáll: fehéren hinti habját.
"Il montar cresce, e `l mio valore scema,
E la lena mi manca a mezza via." *
Cs.-nak