Dr. Mihályi István
Rég volt, mikor eszembe jutottál,
Még régebb, hogy velem álmodoztál.
Vágyak nyíltak szívemben azóta,
Még ajkadon kinyílott a rózsa.
Akkordok, égi briliánsok,
Fekete-fehér tulipánok.
Feszült húrokat pengető,
Trillázó, virágok.
Még nem tudhatod,
a fény, mely körülötted csillog,
mily csalóka játék-rivalda!
A sárga irigység ásít magában,
Hallgat az édes csalogány,
Lehullt a fákról a tündér varázslat,
Felszállt már rég a ködmadár
...
Nem látom szemed kék egét.
Hol én vagyok, elborít az éj,
Leplem alatt kialudt a fény.
Ó, mily jó volt akkor
Meghallgatni téged,
Az életre törő
Értelmes beszéded,
Ó, mily jó volt akkor
Találkozni véled.
Minek mindig bolondozni,
Szerelmünkkel játszadozni,
Ha beérjük, mire vágyunk,
Megvalósul minden álmunk.
Te nem tudod még,
Mit is jelent az nekem,
Ha perzsel a nyár,
S tüzel az avar a réten.
Midőn véget ér a dal, még tele
örömkönnyekkel szemünk, már
tárulkozik terünk-világunk,
íme, az első szárnycsapásunk
felemel a magasba, s tovaszállunk.
Hová tartasz céltalan,
Sietve a fürge idővel?
Vonszolj magaddal,
Törődj velem!
Tudod-e, a boldogságnak sohasem volt kikövezett útja,
Öröm, bánat egybevegyült, ha kinyílott a pünkösdi rózsa.
Felcsendült a szívek mélyén az régi, az a fájó nóta,
Mert az élet semmit sem ér, ha nincs benne könnyfakasztó nóta.
Akkor leszek nagyon boldog ember,
Hogyha szívem egyszer rád talál.
Elmerengve messze-messze nézek,
Sajog szívem, jaj, de nagyon fáj.
Sok a pókhasú,
A csüngő malacképű,
A talpaló újságárus,
A könyvét áruló szerző.
Körülöttem a sokaság,
De én egyedül vagyok nagyon,
Meg sem látom a szürke magányban,
Hogy úton-útfélen csak botladozom.
Köszöntünk egy édes kis dallal,
Kondult a harang diadallal,
S te átlépted az élet küszöbét
Éretten, korosan.