Dufek Mária
Strigák pedig nincsenek,
állította Kálmán,
kit Könyvesnek ismertek,
de csúfnak az ármány.
Mama, egyszer én is ráncos leszek?
Mondd, mama, mitől eres a kezed?
Bőröd sosem volt hamvas, hófehér,
volt-e sima, nem kérges e tenyér?
Van élet az anyagon túl,
piciny virágon harmat csordul.
Bár zordan áll a kőkereszt, de Jézus él, szeret és nem felejt.
Színesbe öltözteti a fákat,
tavasz van, kell-e ennél szebb imádat?
Ezer éve a tavasz kezünket fogva,
Aranyágak szőke bolondja.
Napsugarakból szövi függönyét,
Virágos, smaragd szőnyege a rét.
Sok éve az útelágazásban,
gyöngyvirágok között árvaságban
feszült az égnek repedt fakereszt,
viselte az Urat, lógott a test.
Az égen néma, csillogó világok,
felállt a rend, térképen a zodiákok.
Kiútját mégsem találja senki,
ilyen a világ, itt kell veszni,
bár közel vagy, szemem
őrzi álmaid,
messze csatangolsz, hiába
várlak itt.
Fészkeitekben ring a holnap,
friss, ártatlan szüzek.
Valahol gyermekek dalolnak,
tavasz, remény, rügyek.
Fiúk a pályán rúgják a bőrt,
izzadtak és szépek.
Kiáltanak egymásnak,
szemükben gyúlnak a fények.
Gyúlnak a fények.
Száz éve borít fekete csillagszőttes,
búsan emlékezünk héjanászaidra,
Nem lehet a disznófejű nagyúr győztes,
percre térj vissza, csapj le aranyaira!
Barlangnak mélyén titkos labor,
korommal írt vegyjelek,
ó, szent varázspor, arannyal
kecsegtető görebek.
Visszagondolok a régi küszöbre,
ahol nagyanyám libákat tömött.
Látom a kisúrolt mosdótálat,
tisztán látom ma is az ajtó mögött.
Hosszabbodnak a nappalok,
tavaszvárás a szívekben.
Réteken fehér szalagok,
A hólé, mint a könny, cseppen.
Megélt számtalan szikrát, tüzes percet,
szívébe lángot, lobbot azok vertek.
Szeretetben nem ismert semmi határt,
messze került mindent, mi ócska, bazárt.
Ágakon piros korall
és fehér csipke,
avaron nyugszik a nyár,
elpihent lelke.