Dufek Mária
Üzen a virág, értsed!
csillag, szarvas, jelképek.
Nem az a dolgok rendje,
messze menni idegenbe.
Nyáron florentin kalapban jártam,
pántlikám lobogott,
a virágdísz friss volt.
Magyarságom velem született,
anyám ajkán ringatatott,
míg el nem érte szívemet,
s számra nem ültettem a szót.
Voltam:
Völgybe zuhanó
torz kavicsdarab,
egy elpártoló,
szikláról hasadt.
Cserzett kézzel faragott
bababútort nekem,
átkísért, közben kopott,
a gyermekéveken.
Kicsiny házakban boldogság
a teli tányér, cseppnyi meleg,
jókedv, derű az orvosság,
és mindent beleng a szeretet.
Ma fenik a tollukat
énekes embermadarak,
fészkükbe szórják
az összegyűlt szavakat.
Pünkösdkor rózsák nyílnak, és szívek.
Pünkösdkor szellem árad, és ének.
Voltál-e mélységeiben az űrnek,
vagy lent, mint a barlangász,
ki felderítetlen gödörbe merül,
mondd, voltál-e már így,
egyszál egyedül.
Fehér szálacskáit ősz hajának
vastag varkocsba fonva
reszketeg betűket ír, a tollat
ha néha kézbe fogja.
Magyar királyság, haza,
veszted nem akartuk,
gyászban néped vigasza:
lelkünket takartuk!