Dufek Mária
Ajkammal szeretném felhordani arcodra a csillagokat,
hogy ahol meszelt sírokat látsz, ne láss, csak fehér falat.
Bocsásd meg elrabolt ifjúságod,
hogy életem életedbe vágott.
A nyár érett nő,
dolgos, szarkalábas.
Gyűjt, dolgozik ő,
rossz napokra táraz.
Te gyújtod reggel a fényességet,
senki nem éri fel fényességed.
Körmöd hegyén a Nap pici gyertya,
ha úgy akarnád, kihunyna még ma.
Van-e, ki felérne hozzád?
A magasságban lakozol.
Rendezed útjait
hatalmas égitesteknek,
felhoztad nemét
ezernyi teremtményednek.
Még van tavaszom,
de fénye kissé fakó,
csendes májusom
is van,
szirmot sirató.
Csodálatos dolog a házasság,
miért éppen ő, és miért éppen én?
Két különálló mikor, hogyan lesz egy egész?
Még hogy holtodiglan, holtomiglan,
ez miféle beszéd?
Kicsiny fiam, ha az édesanyád
fáradtan ejti ölébe kezét,
ne zörögj, picit halkabban játssz,
mert törékeny edény ő, cserép.
Vagyok neked hittel, szerelemmel,
szívemben oldódj, keveredj el.
Ne legyen kívüled senki másom,
lehetőségéről se hallomásom.
Amikor valaki imádkozik értem,
mintha mellkasomat öntené le vízzel,
mintha angyalok fognának csendben közre,
olyankor az égből nézek le a földre.
Benne élünk a létben,
mint sugár a fényben,
Urunk, mily nagy titok,
velünk osztozni áhitott.
Érzed már a nedves földnek illatát?
Tavaszt sugallnak a reggeli párák.
Őrzöm ébrenléted és őrzöm álmod,
tavaszod, nyarad, egész ifjúságod.
Részese őszöd ködének hadd legyek,
hisz értelme semminek sincs nélküled.
Ne várj csodát, hogy ég szakad,
a templom ma zárva marad.
Otthon vedd elő szívedet,
kérd az ég Urát, mossa meg.