Dufek Mária
Te, aki Istentől kérni mersz,
a szegényért vajon szót emelsz?
Tudd, a világon nincsen javad,
ha elmész, mindened itt marad.
Jó vagy rossz egyaránt elmúlik,
szirom, száraz levél is hullik.
A fertő majd erejét veszti,
mint a hang, ha fal nem ereszti.
Teremtőnk ajándékai vagyunk,
ha nem becsülsz, Őt veted meg.
Szívünkbe hajlandóságot kapunk,
megszülethessen gyermeked.
Szólítanám, de üres az udvar,
esetlen lábait szaporán nem szedi,
pihen póráz végén a séta, sajn`,
az időt az óra hiába üti.
Kinn a világban, ha
élet vihara dúl,
a megriadt vándor
ajtódon befordul.
Nem sír érdemtelennek
adott ajándék felett,
ki szívében erősnek,
igaznak teremtett.
Korán hintették el szívében a magot,
egyházi oktatást Trzebnicában kapott.
Koronás főket vetett a Krisztusért el,
Árpádházi királylány volt, hű lélekkel.
Reggel van, tettre készen állok,
az égről hulló napszilánkok...
Strigák pedig nincsenek,
állította Kálmán,
kit Könyvesnek ismertek,
de csúfnak az ármány.
Mama, egyszer én is ráncos leszek?
Mondd, mama, mitől eres a kezed?
Bőröd sosem volt hamvas, hófehér,
volt-e sima, nem kérges e tenyér?
Van élet az anyagon túl,
piciny virágon harmat csordul.
Bár zordan áll a kőkereszt, de Jézus él, szeret és nem felejt.
Színesbe öltözteti a fákat,
tavasz van, kell-e ennél szebb imádat?
Ezer éve a tavasz kezünket fogva,
Aranyágak szőke bolondja.
Napsugarakból szövi függönyét,
Virágos, smaragd szőnyege a rét.