Dufek Mária
Barlangnak mélyén titkos labor,
korommal írt vegyjelek,
ó, szent varázspor, arannyal
kecsegtető görebek.
Visszagondolok a régi küszöbre,
ahol nagyanyám libákat tömött.
Látom a kisúrolt mosdótálat,
tisztán látom ma is az ajtó mögött.
Hosszabbodnak a nappalok,
tavaszvárás a szívekben.
Réteken fehér szalagok,
A hólé, mint a könny, cseppen.
Megélt számtalan szikrát, tüzes percet,
szívébe lángot, lobbot azok vertek.
Szeretetben nem ismert semmi határt,
messze került mindent, mi ócska, bazárt.
Ágakon piros korall
és fehér csipke,
avaron nyugszik a nyár,
elpihent lelke.
Hajnal szülötte szép babám
ajka akácfaméz,
és csillogó ében haján
ünnepet tart a fény.
Üzen a virág, értsed!
csillag, szarvas, jelképek.
Nem az a dolgok rendje,
messze menni idegenbe.
Nyáron florentin kalapban jártam,
pántlikám lobogott,
a virágdísz friss volt.
Magyarságom velem született,
anyám ajkán ringatatott,
míg el nem érte szívemet,
s számra nem ültettem a szót.
Voltam:
Völgybe zuhanó
torz kavicsdarab,
egy elpártoló,
szikláról hasadt.