Dufek Mária
Korán hintették el szívében a magot,
egyházi oktatást Trzebnicában kapott.
Koronás főket vetett a Krisztusért el,
Árpádházi királylány volt, hű lélekkel.
Reggel van, tettre készen állok,
az égről hulló napszilánkok...
Strigák pedig nincsenek,
állította Kálmán,
kit Könyvesnek ismertek,
de csúfnak az ármány.
Mama, egyszer én is ráncos leszek?
Mondd, mama, mitől eres a kezed?
Bőröd sosem volt hamvas, hófehér,
volt-e sima, nem kérges e tenyér?
Van élet az anyagon túl,
piciny virágon harmat csordul.
Bár zordan áll a kőkereszt, de Jézus él, szeret és nem felejt.
Színesbe öltözteti a fákat,
tavasz van, kell-e ennél szebb imádat?
Ezer éve a tavasz kezünket fogva,
Aranyágak szőke bolondja.
Napsugarakból szövi függönyét,
Virágos, smaragd szőnyege a rét.
Sok éve az útelágazásban,
gyöngyvirágok között árvaságban
feszült az égnek repedt fakereszt,
viselte az Urat, lógott a test.
Az égen néma, csillogó világok,
felállt a rend, térképen a zodiákok.
Kiútját mégsem találja senki,
ilyen a világ, itt kell veszni,
bár közel vagy, szemem
őrzi álmaid,
messze csatangolsz, hiába
várlak itt.
Fészkeitekben ring a holnap,
friss, ártatlan szüzek.
Valahol gyermekek dalolnak,
tavasz, remény, rügyek.
Fiúk a pályán rúgják a bőrt,
izzadtak és szépek.
Kiáltanak egymásnak,
szemükben gyúlnak a fények.
Gyúlnak a fények.
Száz éve borít fekete csillagszőttes,
búsan emlékezünk héjanászaidra,
Nem lehet a disznófejű nagyúr győztes,
percre térj vissza, csapj le aranyaira!
Barlangnak mélyén titkos labor,
korommal írt vegyjelek,
ó, szent varázspor, arannyal
kecsegtető görebek.
Visszagondolok a régi küszöbre,
ahol nagyanyám libákat tömött.
Látom a kisúrolt mosdótálat,
tisztán látom ma is az ajtó mögött.
Hosszabbodnak a nappalok,
tavaszvárás a szívekben.
Réteken fehér szalagok,
A hólé, mint a könny, cseppen.
Megélt számtalan szikrát, tüzes percet,
szívébe lángot, lobbot azok vertek.
Szeretetben nem ismert semmi határt,
messze került mindent, mi ócska, bazárt.