Éberling József
Az idő tükrében az ember mennyit ér?
Szélfúvásban indult-e, vagy viharba tér?
Hányan szánták cseppnyi hitét,
Majd irigyelték, mikor célba ért?
Nem mindig ringat az élet,
Eltévedsz, ha nem tartasz semmilyen célt észben.
Átveheted az irányítást, ha elhiszed,
A csend hangok nélkül tönkretesz mindent.
Nyitott szemmel álmodtam,
De utam azért tartottam.
S hol meredekek voltak a dombok,
Az álmok szárnyaltak tovább, ha lábuk meg is botlott.
Közönyös napok egy gyenge világban,
Felcsillant remények megpecsételt sokasága.
Méltósággal elvonuló napok,
Jajgató hajnalok.
Napfény a szemében csak egy villanás,
Gondolatok ezrei kergetik egymást, űzőjük a némaság.
Álmok szikráit tapossák szét lépéseik,
Ajkain tündökölnek a beleégett fájdalom cserepei.
Egyszer volt,
S az emlék ma már az elmén csak folt.
Csillagfüzér, ragyogó égbolt,
Zuhanó vadállat halált rikolt.
Képzelet csak az elrugaszkodás,
Mely lehetne elegáns, mint az ecsetvonás.
Haldokló hangjában hangtalan csobbanás,
Csak a szemhéja belsejébe égett arcok a régiek, semmi más.
Torkába metsz az elhallgatott vallomás,
Csak ő nyeli vissza, mit nem hall meg soha más.
Lágy dallamban zúz a hangja,
Lassan maga alá temet mindenkit, ki valaha is hallja.
Tör, zúz,
Csontból porrá, lehúz.
Szél hordja, víz mossa
A port, mi fényesre karcolja.
Galamb szárnya suhan válluk felett,
Képzelt télben fázva remegnek.
Magasan hangolt hangokat hallanak,
Majd magukban maguk után szaladnak.
Amikor elfogynak a szavak,
S a toll végére már egy sor sem akad,
Akkor jön, hirtelen felszakad.