Éberling József
Távolba futó utakon,
Hol nem látni még a holnapot,
Arra megyünk szüntelen,
Lépésenként az élet dobolta ütemen.
Hány mondat fér egy percbe,
Mennyi gondolat készül kitörni egyszerre?
Oly lassú az ember nyelve.
Egy messenger beszélgetés margójára
Miért vesznek el nyomok,
Mint tovaszálló, talpalatnyi homok?
Kövér csendben belezokog a múló percbe:
"Író vagy, a választ, kérlek, keresd meg!
Mikor utazunk
Oda, hol mindent megtudunk?
Ha nem vár több napot az élet,
Talán megtudjuk, hogy mi éget?
Hova lett az az álom,
Mely annyiszor kísértett a puha ágyon?
Hova lett a türelem,
Hogy amikor újra eljön, ugyanolyan szép legyen?
Sír a csend a hűtlen időben,
Terhet cipel a lerakódó esőben.
Hideg ágyon langyos hazugság az álom,
Fogkő csikorog a megkopott zománcon.
Úgy éreztem, hogy rossz korban születtem,
László, az igazgató előítéleteket hozott felettem.
Bűnömül kellett vennem, mit nem én tettem,
Cserébe boldogan megalázva egy jobb helyre mehettem.
Keserű tény a vétke,
Mit a holnap talán felemészthet.
Törött tükrében egy másik világ,
Ha mesél róla, azt hiszik, vizionál.
Kiáltod: "Ne szállj ki!"
A szembe-széltől a kiáltás nem hallik.
Tétova léptekkel közelítve:
"Megsérülhetsz, ne szállj ki!"
Óriási vihar van. Menj! Dörög.
S a gondolatok özöne mennydörög.
Ágya őrzi teste melegét,
Otthonában raktározza minden szerelmét.
Elegáns feje leszegett,
Talpa alatt kúsznak a percek.
Ketten vannak, ő és a magánya,
A mindennapok elbocsájtó üzenete várja.
Egyedül, mint a borult égen hulló csillag,
Egyedül, mint a holdfény, mi a fagyott tavon csillan.
Egyedül, mint kóbor lélek a tömegben,
Egyedül, mint a zokogás egy vidám énekben.
Évtizedek üzenete csillan szemében,
Mit magával hozott megérkeztében.
Távoli csillogás minden pillantása,
Szeme tükre maga az ünnep ragyogása.
Hófödte hajnalon minden néma sóhajon
Láthatatlanul sereglenek a meggyötört angyalok.
Zárt szemeikben őrzik a remény finom lángját,
Mely még képes életben tartani mély fagyban szunnyadó lelkeik világát.