Éberling József
Torkába metsz az elhallgatott vallomás,
Csak ő nyeli vissza, mit nem hall meg soha más.
Lágy dallamban zúz a hangja,
Lassan maga alá temet mindenkit, ki valaha is hallja.
Tör, zúz,
Csontból porrá, lehúz.
Szél hordja, víz mossa
A port, mi fényesre karcolja.
Galamb szárnya suhan válluk felett,
Képzelt télben fázva remegnek.
Magasan hangolt hangokat hallanak,
Majd magukban maguk után szaladnak.
Amikor elfogynak a szavak,
S a toll végére már egy sor sem akad,
Akkor jön, hirtelen felszakad.
Távolba futó utakon,
Hol nem látni még a holnapot,
Arra megyünk szüntelen,
Lépésenként az élet dobolta ütemen.
Hány mondat fér egy percbe,
Mennyi gondolat készül kitörni egyszerre?
Oly lassú az ember nyelve.
Egy messenger beszélgetés margójára
Miért vesznek el nyomok,
Mint tovaszálló, talpalatnyi homok?
Kövér csendben belezokog a múló percbe:
"Író vagy, a választ, kérlek, keresd meg!
Mikor utazunk
Oda, hol mindent megtudunk?
Ha nem vár több napot az élet,
Talán megtudjuk, hogy mi éget?
Hova lett az az álom,
Mely annyiszor kísértett a puha ágyon?
Hova lett a türelem,
Hogy amikor újra eljön, ugyanolyan szép legyen?
Sír a csend a hűtlen időben,
Terhet cipel a lerakódó esőben.
Hideg ágyon langyos hazugság az álom,
Fogkő csikorog a megkopott zománcon.
Úgy éreztem, hogy rossz korban születtem,
László, az igazgató előítéleteket hozott felettem.
Bűnömül kellett vennem, mit nem én tettem,
Cserébe boldogan megalázva egy jobb helyre mehettem.
Keserű tény a vétke,
Mit a holnap talán felemészthet.
Törött tükrében egy másik világ,
Ha mesél róla, azt hiszik, vizionál.
Kiáltod: "Ne szállj ki!"
A szembe-széltől a kiáltás nem hallik.
Tétova léptekkel közelítve:
"Megsérülhetsz, ne szállj ki!"
Óriási vihar van. Menj! Dörög.
S a gondolatok özöne mennydörög.
Ágya őrzi teste melegét,
Otthonában raktározza minden szerelmét.