Éberling József
Az utak s az álmok eleinte nem mindig köttetnek össze,
S homokszemek morzsolódnak közte.
Oly finommá, mint a liszt,
Mely pora mögött kis időre az álom eltűnik.
A kövek hazudnak, vagy a csillagok?
Álnokságot okádik a szürkület,
De a hazugság fátylán átsejlik a titok.
Nem mindegy, hogy kifogás vagy indok.
A színek fakulnak oltárán e hiábavaló, vad világnak,
a nap sem tűnik már, csak feleakkorának,
s nem mutat már utat se holnapba, se mába,
alázattal hanyatlik alá a mindennapi lángok martalékának.
Emlékezetedbe a lámpa fénye lyukakat éget,
Fogadok, hogy láttad már ezt valaki más szemében!
Évtizedekből felsejlő arcok rád nevetnek,
Csak nem találsz nekik nevet vagy arcokat a neveknek.
Meg nem választott sebek,
Vak álmokba zárt lelkek,
Napba bámuló szemek,
Kihűlő világban repedező testek.
Amikor a vakok lejátsszák azt a kottát,
melynek dallamát süketek álmodták
úgy, ahogy csak a némák dúdolták,
akkor érezhetik újra a lét valódi csókját.
A visszaemlékezés vetítette napok
Csak felszakadt varratok.
Maga is egy világ volt,
Melyből öntudtán kívül kitáncolt.
Ő csak menni akart,
S hiába nem is akarta,
Önmagát hajszolta, zavarta,
Búcsúzni utált, mert az megzavarta.
Mint egy zuhanó angyal,
Kinek tollai szállnak a légben.
Mint egy magányos sas,
Ahogy szárnyal az égen.
Belenéz, és egy másik világot lát,
Világot, mely szítja benne a lángolást.
A tükörképe rántja e világból tovább,
S a tükör miatt kutatja a világ oly sok foltját.
Az árny mindig a napos oldalon kezdődik,
Az idő sikoltva követelőzik:
"Az élet az enyém, így működik ez, látod?!
Őseid érted is hiába járták a táncot."
Megnyílt a Menny kárpitja,
napsugarat köpködött lefelé ásítva.
Egy szeméttelep felől bűzt sodort a szél,
a csillagok szemei mögül könnyeket tolt ki a sok elmúlt év.
Must színű alkonyat,
Elnyúló dinnyeföldek.
Szemeik kék vizében félénk sejtelmek,
Álombéklyó keltette rejtelmek.
Száraz levelek csontvázát sodorja a szél,
A gyertya a temetőben már csak gyatrán szüli a fényt.
A Nap a Hold mögé bújt,
S a közöny a csillagokban is sötétséget gyújt.
Egykoron zöld levelek száraz csontvázát sodorja a szél,
Csak a halál tart örökké.
Nyugodt, csendes az éj,
Suhan az idő fehér sirályként.