Édes Emil Péter
AQUINÓI SZENT TAMÁS MÁSODIK ISTENÉRVE
Az oksági elv lényege, hogy minden
csak valaminek a következménye,
az ok és okozat összefüggése,
amelynek legelső oka az Isten...
LÉTSZILÁNKOK A MINDENSÉG SZÉLÉN
Gyertyaláng fénye a mindenségben
égi jelenségek közt oly csekély,
saját magában lobog szerényen,
minden létező élete rejtély.
Micsoda nagyszerű ez a csodás nedű, királyi öltözetben,
színarany palástod, hermelin kabátod csodáljuk elmerengve;
a sok söröshordó ürességtől kongjon másnap reggelre kelve!
Egy kis elmélkedés önmagában kevés, tűnő kámfor a bajban,
sok rossz gondolatom magamnak megtartom, hátha megoldom majdan,
aludjak bár ébren, vagy álmodjak éppen, kínoznak szakadatlan.
Leltári szám szerint is itt él tovább,
bár véglegesítették már Odaát,
külső munkatársnak nevezi magát,
küllemre divatos, akár egy csontváz.
Mély álmomból felriadva
megtestesült vágyam láttam,
melyet elrejtve magamban
annak arcát, kinél jártam,
déja vu érzéssé váltan
gátat szab e világon,
hömpölygő kétségek árja
elrejti boldogságom...
Este, ha lefekszem, te jutsz az eszembe, kezemben egy pohár bor,
mielőtt elalszom, boromat megiszom, úgy várom már az álmom,
néhányat kortyolok, ágyam velem forog, hova tűnt ifjúságom?
Dicsőítsétek az Istent,
magasztaljátok szent helyén,
dicsőítsétek őt minden
végtelen nagy hatalma teljén!
Ti, mindannyian, kik vagytok,
kik laktok a magas helyeken,
fent a mennyekben, mondjatok
az Úrnak méltó dicséretet!
A valahol most nagyon is tényleges,
a valamikor már a múlté lett,
Juliska néni vajon mit vétett,
hogy vénségére kereket növesztett
Vad szerelemtől megrészegülten,
áttörve mindenen nem volt akadály,
melytől csillapult volna bennünk a vágy,
forró lángja égette szívünket.
Dicsérjétek Istent szóban és versben,
dicsérjétek Őt mindenféleképpen,
szép szavakkal és cselekedetekkel,
dicsérjétek őt szép magyar beszéddel!
KÓBOR ÁLOM EGZISZTENCIALISTA MÓDRA
Csak egy porszem vagyok a Mindenségben,
mindenképpen. Térben és időben
nem is létezem, feltehetően,
képzeletem visszhangja vagyok régen.
Láncvers a Fóliánslapokhoz
Őszi szél cibálja a fák ágait,
oda-odacsapkodva ablakodra,
megannyi koszt és mocskot összehordva
felkorbácsol majd, ahogy beléd hasít
Isten, ha létezne trónján a Mennyben,
miért engedne szenvedni ennyire,
minden kínomat kiűzné messzire,
nem hagyna bizonytalanságban engem;
kezemet megfogná a mélység felett,
vigyázva óvatlan lépéseimre,
hogy a megtett út ne vesszen semmibe...