Edo
Néha úgy elvágyom
Fájón messzi szigetre,
Hol a köszöntés: ölelés,
Hol nem nézik, milyen vagy,
Mert úgy is szeretnek.
Igaz! Egymás után.
Igen! Kicsit sután.
Igaz! Bohóckodunk.
Néha el is bukunk.
Ünnep
Milyen szép a karácsony,
hópihe ül az ágon,
Áldást szól a csengőszó
az egész nagy világon.
Reggel gomolygó hűvös ködök,
szőlőt érlelő őszöm már itt van,
Emberek jönnek egymás mögött
elringató lassú sorokban.
Azt képzelem, egyszer talán
eszedbe jutok, csak néha.
Álmodat szövögető manók fonalán
megjelenek, mint fénylő gyöngyszem,
melyben ott lapul a szerelem árnyéka.
Hullhatna már egy kis hó,
Jöhetne a télapó.
Földre kéne szép lepel,
Fekete föld tűnjön el!
Legyen fehér takaró,
Mindent lepjen be a hó!
Szél suhan a lombok között
s a vén fák bólogatnak
repedt ágaik fölött
tavasz illata sarjad
Leülsz a géphez, ma talán
rátalálsz a csodádra, hátha vár
egy kedves, mosolygós arcot remélsz
kinek szerelmet adnál, amíg élsz
Keress csak ott fenn az égen!
Csillaggá lettem már régen.
Emeld fel a tekinteted!
Bárcsak láthatnám... a szemed!
Mondd, gondoltál már arra?
Napfényes nyári reggelen, mikor
eszedbe jut a végtelen,
hatalmas motoron,
sima aszfaltúton
száguldozok
VELED...