Egri Erzsébet
Rád gondolva vártam az álmot,
így van ez már rég,
mielőtt elalszom,
belépsz pilláim mögé...
Valami dal kellene,
valami édes-szomorú,
hogy megálljon a szél,
messze szálljon a bú...
Együtt ülünk a sír szélén,
mögöttünk a földben árvácskák -
csendesen hallgatunk.
Lobbanva égnek a gyertyák,
alig jár a szél,
lágyan fésüli krizantémok szirmát.
Olyan könnyedén hullt rám a csend,
szinte észre sem vettem,
fehér angyaltollak
köröttem lebegtek.
Sír a hegedű,
vele sírok én is,
húrja szívemen feszül,
a vonó darabokra tépi.
...megbicsaklik a Nap,
fénye ragyogva remeg.
Átölelem nyakad,
halkan suttogok,
fejed vállamra hajtod,
tudjuk - egy az akarat.
Nem jöttél el, pedig vártalak,
nem hívtál... csak a csend maradt,
nem simíthattam arcodat,
nem ölelhettem nyakadat...
Ha elmegyek,
magammal viszem a végtelent,
itt hagyom nektek a csendemet.
A világvégén letelepedek,
kipakolom a zsebem.
Ma ágyamra hullt a harmat,
áztatta sápadt arcomat,
az ablakon beszűrődő hajnal
nem hozott édes dalokat.
Ősz, szeretlek nagyon,
szépséges vagy és nagy titok,
öledben ringatod a harmatot,
így várod a később ébredő napot.
Csupán néhány korty ital,
de sokszor az sem kell,
elég egy csábító mosoly...