Elek Tamás Zoltán
Érzem a szárnycsapásokat.
Párlatok, s füstös szobák
szegletében a falakra tapad.
Mészhabarcsba issza be magát.
Éj atyám! Marasztald még a Holdat!
Boríts be fenséges köpenyeddel!
Míg a láng olvadó lényébe fullad,
s a jótékony sötét minden árnyat elnyel.
Az álom úgy kúszott szemére,
mint süllyedőre a lágy iszap.
Elmerülve lázas képzetébe,
s menthetetlen benne is ragadt.
Hagyd a ragacsos por szerelmesét,
hisz számodra ott a teljes ég.
Képzelet óceánján úszó tollak.
Röptükben a kékbe folynak.
Tudatodban becsukódnak sorra az ablakok,
észrevétlen, s te már fel sem fogod,
hogy elmédre iszamos, sűrű éj borul.
Csak lázas képeidbe kapaszkodsz konokul.
Dermedt álomra
földet húz a jövő,
hogy szégyenét takarja
az időben széteső
mulandóságának.
Fénye tört a Napnak,
amint az alkony rázuhant.
Az esti pillék szárnyra kaptak,
s lámpa-mécsekkel telt a park.
Álmokba rejtett félelmek.
A Hold-szállta fagyot lehel
a takarók alatti, reszketeg
tagokra. A tél már közel.
Beleharaptam a csendbe.
Keserű volt, s fanyar íze
poshadttá tett minden falatot.
A gyertyafényben halvány sziluett,
egy sápadt leányarc dereng.