Eper Tímea
Ékszerdoboz a sötétben
Méltósággal figyel fenn a hegyen.
Aranybástyaként ragyog éjszaka,
Nappal fehér márványpalota.
Merre van az utam?
Kérlek, mutasd meg, Uram.
Veled szeretnék lenni mindenkor,
Igazából mindegy is, hogy hol.
Merre van az utam?
Merre, mondd meg, Uram!
Cserben hagy gyenge szívem,
Kusza minden megérzésem.
De jó lenne elengedni mindent,
Csendességre lelni itt bent.
De jó lenne végre szabadnak lenni,
Könnyű szívemmel táncra perdülni.
Rád nézek, de nem látlak...
Közeledek, nem bántlak,
De mégis félsz tőlem,
Zavartság van a szemedben...
Mikor várom a csodát hittel,
előre nézek csak, szívvel.
A reménység takarója ölel engem,
messze elkerül a bántó félelem.
Ráírtam egy kőre, hogy mindent Ráhagyok.
Végre nem az számít már, mit kapok.
Fogtam a követ, magasról eldobtam,
Szinte hallottam, ahogy a messzeségben koppan.
Jézus soha nem sietett,
mindig megfontoltan lépkedett.
Őt az idő nem sürgette,
amikor kellett, a csodát akkor tette.
Itt ül velem szemben,
tárva, nyitva a lelkem.
Együttérezve néz rám,
csak létezem bambán.
Markomban szorongatom,
hajszálba kapaszkodom.
Hogy mi is az, ami így kell nekem?
Saját akaratom, elképzelésem.
Felrobban gyönge kis szívem,
dúlnak-fúlnak az érzelmek bennem.
Hogy lehetne őket kikapcsolni?
Szeretném mind magam mögött hagyni.
El akarom felejteni,
el akarom engedni.
Minden bűnt, hiúságot,
gőgöt és balgaságot.
Valaki szeretettel megtervezett,
készített neked emlékeket.
Valaki kezével megformázott,
figyelmével téged hordozott.
Születésed napja itt van,
Szívünk Neked suttog halkan.
Örömünnep: hisz lehet élet,
Miért vagyok szomorú? Félek.