Eszes Anikó
bíbor felhőkön repülve
száll a végzete felé,
gyermekkorból felépülve
néz a magaslat elé,
elveszett.
világra nyíló
virága
porlepte vánkost
cibálva
átkozott élet
kívánta
mocskot félelmet
kiáltva...
Lecsendesül lelkemben a magány,
Szívem húrját nem tépi már a szél.
Lecsendesült a búskomor éj,
S csendjében már csak a múlt kísért.
Szép arcát mutatja feléd a tél,
Hófehér ruháját felvéve suhan feléd.
Majd átölelve, angyalok szárnyán repülve
Napokon, heteken át érzed
A csontodig hatoló hidegséget.
Úgy szeretnék adni
Szerelmet tenéked.
Forró öleléssel
Betakarni téged!
egy voltál közülünk,
elsőnek mentél.
egy kislány csak,
kire emlékeznénk,
egy ember voltál,
kit sokan szerettek,
kiért sírunk most,
míg ti fent nevettek.
A jövő ígérete
Évek jönnek, évek mennek,
Múlt időben beszélgetnek,
Számot vetünk, majd aratunk,
Búval, gonddal együtt vagyunk.
Magányosan állt a fenyő
Ott a tisztás közepén.
Áhítattal közelített
Hozzá a vakmerő remény.
Mondd, miért e tántorgó világ
szülöttje lettem?
Mondd, miért a sok baj
és bánat köröttem?
Zöldnek zizzenése,
Sárga susogása,
Barna lehullása,
Ősz jött el a nyárra.
Milliónyi tű böködi lelkem,
Mi lesz, ha fel nem ébredek?
Más egy éjszakán át aludni,
És más, ha altatnak kezek.
Álmomban már láttalak talán,
Álltál fent a hegy oromzatán,
A szél fújta össze a hajad,
Egy fának támasztottad homlokodat.
Életképek
Ma reggel kis izgalommal ébredek,
Hurrá megint nyaralni megyek!
A vonaton ülve számtalan emlék
Jut eszembe, s csak révedek.
Ülök, szemem a kertet pásztázza,
És gyönyörű színeden megakad.
Nézlek, s látom a lényedet, lelked.
Földből előbújó egyenes szárad,
Mely bokorrá szélesedik.