Fábián József
Hajnal. Csend, csak a fej cseng.
Ráérnék még, de a megszokás.
Óra ketyeg, telefon is alszik,
messze az ébresztő még ma,
vagy egy óra van addig.
Néha őrülten vágyom egy ölelésre,
ha süvöltő magány szaggatja lelkemet,
mert nincs sátorlap, ami védelmezhet,
hogy szerte ne málljak az örvénylő szélben.
Kristály az éj megint.
Most gyémántcsillagok
szikrája fennragyog.
Kérdőn mind rám tekint.
A hegyre indultak reggel jókor, amint
kapaszkodtak a teherrel, egyszer valamin
összevesztek. Kiabálástól zengett a hegy,
visszhangzott erdő, elhallgatott a vörösbegy,
hátat fordítottak fák, cserjék és a bokrok.
Magasan fent, a mező fölött
halovány pára lebeg.
Az utcákon lent, tömött
sorban vonulnak emberek.
Kilencszázhetvennégy nyarán volt,
augusztusi kora délután:
egy kanyarban hátratekintettem
vonatunknak nyitott ablakán.
Szőkék, vörösek, barnák és feketék
Az első lány, akit megszerettem,
szőke volt, és kissé molett.
Haja színét soha nem feledtem.
Úgy hívták őt, hogy Nikolett.
Kezek, karok, vagy tizenöt,
mint egy Siva, de nem pusztít: teremt
mindent, ami fenntart és ideköt.
Gyereket, otthont kint és bent.
Egy reggeli kávé kellene még,
mielőtt a vonatra szállok.
Ami volt, az az élet még nem elég,
sose hagytak még el az álmok.
A villamos sikítása a Don-kanyarban,
ahogy az uccán átlibbent a kedves
a sárga kocsik mögött kitakartan.
Nem érdekel, hogy olvasol,
vagy nem olvas senki sem.
A fának sincs szüksége rá,
hogy árnyékába ülj.
Tünde királylány szárnyal.
Magasan hordja az orrát.
Semmire tartja a vággyal
szárnyait bámuló bolhát.
Nem kell nekem verset írnom,
de versnek bizony születni kell:
hogyan élem meg örömöm, kínom,
ha arról senki sem énekel?
Ballada, amelyet Faludy Villon-átköltésére írt
Úgy képzeltem, hogy majd egyszer élnék,
és nem kullognék mások mögött.
Nem lenne semmi, amitől félnék,
és elélnék a kövek között.
Végül majd csitul a kín, csak sajog,
bármily karom szaggatta fel szíved.