Fábián József
Nincs jövője, csak jelene.
Sétálunk a Duna parton.
Nem alakult ki jelleme,
és a létben nincsen pardon.
Szeptember. Kint enyhe ködszitálás,
bent tűnődés holmi csapágyakon.
Az ember olykor igencsak hálás,
hogy nem zavar senki barát, rokon.
Végét járja a nyár már,
itt van újra az ősz.
Szívem ezen a vártnál
mélyebben elidőz.
Irén mindig albérletben élt.
Lent a villamos sikoltozott,
ha kinyitotta az ablakot.
Változást már többé nem remélt.
Nincs változás, történelem:
eltűntek mind a nők.
Nem születik többé gyerek,
nem lesznek felmenők,
leszármazottak. Semmi sem
történik, folyik tovább,
az élet végleg megváltozik.
Órádra nézel, nulla óra tizenöt,
és megszakadt a mobillal a kapcsolat.
Nincsen töltve? A szomszéd majd kiröhög.
Későre jár, a fejed már hasogat.
Rendszeresen megakadt a szeme a gyökereken.
Mint kiaszott, csontra száradt kezek,
barnásvörös vérre festett talajba markolnak bele.
Vajon onnan származik a méreggé váló táplálék,
vagy mint vérzápor, hull a tágra tátott szirmú,
lilás virágok kelyhébe, amelyek hegyes sziromlevelei,
mint ragadozó légykapó megannyi foga várják,
hogy a kábító rothadásillatra beleszédüljön...
Én szerettelek túl ítéletnapon.
Az ítéletet már meghoztad régen.
Azóta fekszem kint a hideg havon
zéró alatti fagyban, jeges szélben.
Almafa táncol az ablak előtt,
s én kapok nehezen levegőt.
Dobban, perdül, a törzse ropog,
alma, levél is szertepotyog.
Ezúttal még talán megúsztam,
bár most esélyes volt a halál.
Már így is túl sokáig húztam,
de a holnap újra itt talál.
Azóta nem történt semmi,
azaz a semmi történt,
hogy el kellett végül menni,
hát elmentem én önként.
S megint, ha hajnaltájban felriadnak,
ott túl, a dombtetőn a zord alak.
Nyomát se látni már erre a vadnak,
hiába mondanád, ha jönne: vártalak!