Fábián József
Zsákutca. Szennye gyűlik itt a létnek,
lerakódik, mint maró vörösiszap,
feltelvén lelkeket sebezni kicsap,
míg odafönt a csillagok zenélnek.
Induljunk el, menni kell,
vár itthon a hat gyerek,
avarban osonva csendben:
mind a hatan éhesek.
A bozótosba akadt a hajnal.
Sötét van még, hogyha fölkelek.
Itt ülök málló dolomitfalon
kint, leszakadó peremén.
A lábamat a mélységbe lógatom.
Hiányzik most a temegén.
Vártam Júliára
egy éven keresztül.
Hívtam szép szavakkal,
szíve meg se rezdült.
Tűz a Nap negyven fokon.
Ha rád szólok, ne vedd zokon!
A víz hideg, s ha ugranál,
a láb görcsöl, a szív leáll.
- Nincs a világban semmi varázslat -
sírt a bíbor egér.
- Nem fújtam be zölddel a fákat?
Vagy ennyi még belefér? -
szólt a szivárvány kék színe mellől
a sárga pirulva le rá.
Itt kenyér a vajízű margarinnal,
az égen fenn meg ragyogó csillagok.
Mit érdekel, sorsom nyakamba mit varr?
Holnap elmegyek, de ma még itt vagyok.
Sűrű drótháló egy börtönablakon,
talpam alatt a mozaikkövek.
Kóválygásomat abba nem hagyom,
hisz a Nap rám sugarakkal lövet.
Szürke a cement és halványpiros,
a veszélyesség mértékét jelzi,
szürkén állni lehet, lépni tilos.
Döghúst csipked a varjú az úton.
Elütött macska teteme lehet.
Örül, vidám az ingyen húson.
Fölnéz, meglátja figyelő szemed.
Tisztának maradni szennyáradatban
talán a legfőbb parancsolat.
Megállni, ha az állás tarthatatlan,
el nem sodortatni magadat.
...az ötvenhét fok kint a napon
rizikóssá teszi, hogy kigyere
a hűtött házból. Nagyon.