Fadre
Szédítő magasságok,
feneketlen mélységek
s Isten-alkotta csodák.
Mily mimózalélek vált belőle!
Sem darázsra, sem a házi légyre,
sőt, már a lepkékre sem vadászik...
Az a várfok,
hová hajdan
kitűztük az ősi zászlót,
eltűnt az idők sodrában...
A csarnokok üresen állnak.
Talán útra kész már a világ?
Csak gaz s szemét marad utána,
de nyílik még lelkében virág...
Te kecses léptekkel jöttél,
én lassan baktattam feléd.
Megálltam egy ismerősnél,
és te közben megérkeztél...
Arcomon átvonul egy halvány mosoly
e naiv s együgyű mondat hallatán.
Kinyílt már szemem, hallok s gondolkodom,
mondhat nékem bármit a sok sarlatán.
Rajzoljunk egy szép nagy holdat! -
vagy egy ragyogó csillagot?
De ne sárgát s ne pirosat,
olyat, mi odafönn ragyog!
Nehezen fejtettem meg
eme versedet Ember,
de befészkelt elmémbe,
s mert sejtelmem derengve...