Farkas Erzsébet
Szomorú szívek, amerre csak nézek.
Szünetel a harc, itt van az ünnep.
Amerre csak nézek,
Csodálatos teremtmények
Dicsőítik Teremtőnket,
Ki mindent oly csodásan alkotott meg.
Mindenki ezen az úton jár,
Mely keskeny, rögös s oly sok a sár.
Az emberi lélek olyan, mint egy gyertya.
Könnyen eltörik, és nem lehet felállítani újra.
Az élet olyan gyorsan illan el,
Mint a földre hulló hópehely,
Az ember is olyan apró a világegyetemben,
Mint sivatagban a porszem.
Mindenki várja ezt a hónapot.
Mert összehozza a családot.
Kicsi és nagy együtt ünnepel.
A szeretet napjai gyorsan telnek el.
Keresed az utadat,
De csak körbe-körbe bolyongasz,
Lassan feladod az álmodat,
Nehéz a teher, mit hordozgatsz,
Leszállt a köd fejed felett.
Az udvarom üresen állt.
Hát vettem egy szép kakaskát.
Nincs is neki semmi gondja.
Felrepül a kakasdombra.
Beleestem egy jó nagy mocsárba,
A világ sötét, gonosz ingoványába.
Minden egyes lépéssel csak süllyedek.
Hol van a segítség, mit remélek?
Oly sok mindenkit veszítettem el.
Kik miatt tele a szemem könnyekkel.
Nem lakott ő fényes palotában.
Nem állt autó az udvarában.
De szíve oly gazdag volt,
Mint a csillagokkal teli égbolt.
Már kislány korom óta szívem arra vágyott
Hogy érezzem szerető ölelő karod
Végre eljött a várva várt csoda
Enyém lett a világ legdrágább mosolya
Színarannyá változott a világ körülöttem
Szárnyak nélkül repülök a déli szélben
A sárgarigó is azt dalolja
Körülötted fény és pompa...
Álmomban egy új világba zuhantam.
E romlott világnak a hírét sem hallottam,
A múlté a gyűlölet, a pusztítás.
A sok ember arcán a mosolygás,
Mindenhol a szeretet és a béke uralkodik,
Minden megvan, amire az ember vágyakozik.