Farkas Jucus
Szárnyakat adtál, hogy repülhessek!
Vágyat, hogy újra ragyogjak!
Hexameterben
Zongora! Ó, kérlek szólj nékem, csendedet apróra
téphetem! Ernyedten fekszel, mint fintora csóknak...
Kiömlik, csendesül
mécsesvigasz fénye,
fedi a sírkertet
árva, röpke élte.
Beköszönni jő józan szomorÚ
Ítélni áhít, lassan elmébe faraG
Zizzenő árnyán éles-fény aranY
Vajákos jövőkép - haragvó idő-úR
Alázat nélkül -- bús-lelkeket égetvE...
Fövenyre hulló borút
mosott el hangod.
Feledésbe szorítod,
kergeted a bút.
Arcodra rárótta nyomát az idő,
mosolyod keretbe foglalt karcolat.
Szikkadt emlékmorzsát görget holtidő,
éjboglyára kiült, nézi harcodat.
Lelkek sűrűjén gyász-mécses,
annak olthatatlan fénye,
hisz kiket odabent őrzünk,
sohasem vesznek el végleg.
Másnak mennybe emelkedett pillanat,
néked az pokolba süllyedt vágy marad.
Borongva kínlódó mosoly arcodon,
mi díszes jelmez felindultságodon!