Farkas Jucus
Éjszín fürösztött pőre sóhajomat,
szavak értelmét rajzolják lakatra.
Huzatba fogódzó hűs pillanatra,
hűen ringó mézillatú alkonyat.
Bús fuvallat fel-alájár a tornácon,
lábaival kalimpálva ült ki bánatod.
Valaha tudta a boldogság a járatot,
ma acsarkodó gőg egyetlen barátod!
Megköszönném, édesapám,
megköszönném tenéked,
- létem, ölelések halmát,
a kerek mindenséget...
Anitics Z. emlékére
Még látlak idebenn, szívem barázdáiba
dőlt emlékeim közt, oly nagyon mélyre zárva.
Még itt van hangodnak minden cseppje, átjárja
lelkem vázát, megül vágyam hajlatán bája.
Kiömlik, csendesül
mécsesvigasz fénye,
fedi a sírkertet
árva, röpke élte.
Arcodra rárótta nyomát az idő,
mosolyod keretbe foglalt karcolat.
Szikkadt emlékmorzsát görget holtidő,
éjboglyára kiült, nézi harcodat.
...
tele már agyam, így görnyed rám a holnap...
Csendben vagyok, ajkam mozdulatlan, néma
gondolataim írnak, helyettem szólnak...
Fövenyre hulló borút
mosott el hangod.
Feledésbe szorítod,
kergeted a bút.
Szárnyakat adtál, hogy repülhessek!
Vágyat, hogy újra ragyogjak!
(Anitics Z. emlékére)
Voltunk, s tanultunk élni,
lézengtünk javíthatatlanul.
Esve-kelve túlélni
sótlan napokat, hogy akartuk...