Farkas Péter (tikkencs)
Az ember - cselekedet,
talpalatnyi nyomot hagyni
vagy szürke napokban fogyni,
tűrni a gépzakatoltató létet.
Aranyló kankalin
Pompázó foltjain
Nyílik a napsugár
Tavaszi napsugár
Horizontra pingálja derűjét az Isten,
Angyalok csodálják a művész kezét,
Az ég óvjon, míg a test pihen,
Álmodj szépeket, jó éjt... jó éjt...
Esőcsend neszel az avarhullámon
Járásom hajóként fodrozza habjait...
Hegyet bont a lágy szellő,
lepergő szikla csobban
a patakban, lebegő
kendő elúszott
a lánytól, ki mosdott
a nászra, készülő...
Kipi-koppot dalol a lépcső:
Járását büszkén viselő,
tündért röppent az első
szintre. Ő belép egy szobába,
de tovább már nem viszi lába...
Fertő-tó táj - elterülő gyermekkorom
legkedvesebb síkvidéke, nekem öröm
voltál, és már nem fáj, ha járok Homokon,
Hegykőn, zötyörgök a kisalföldi buszokon.
Galaktikus idegrendszer hálója
soktudatú létünket álmodja.
Téridő mintákba megszűnést sző
a fekete lyuk, ha létrejő,
benne nincs anyag, jelen, múlt, jövő.
Csillagpor - örvénylő a háztetők felett,
Tárt karral táncoló göndör hajú gyermek...
Kipufogófüstben pöfögő ország
útján egy szamáron döcögő koldus
érkezik hozzád. Ajtódon fenyőág,
asztalod díszes: - Itt van a Jézus!
- Vehető, ehető a mézes-krémes!
Újra itt vagyok. Kedves, ismersz még?
Ruhámban felejtetted iszapszemcséd.
Elhoztam, mert a tiéd, nem ajándék.
Így is többet kaptam, mit kívánnék.