Farkas Péter (tikkencs)
A csend önmagát versbe foglalja.
Szótlan szél a városi tér közepén
terjeng a rét illatában elbújva...
Naptár napjaként áll egy falon
a fekete és piros betűs nyugalom.
Pompás
fa,
világfa,
keresztből kihajtott
hét
ága,
rozmaringillatú húsvétfa...
Újra eljön. Talán ma este...
Várom már, hogy érkezzen...
Itt lesz Ő, hisz megígérte...
Holtan függ a kereszten...
Az ember - cselekedet,
talpalatnyi nyomot hagyni
vagy szürke napokban fogyni,
tűrni a gépzakatoltató létet.
Aranyló kankalin
Pompázó foltjain
Nyílik a napsugár
Tavaszi napsugár
Horizontra pingálja derűjét az Isten,
Angyalok csodálják a művész kezét,
Az ég óvjon, míg a test pihen,
Álmodj szépeket, jó éjt... jó éjt...
Esőcsend neszel az avarhullámon
Járásom hajóként fodrozza habjait...
Hegyet bont a lágy szellő,
lepergő szikla csobban
a patakban, lebegő
kendő elúszott
a lánytól, ki mosdott
a nászra, készülő...
Kipi-koppot dalol a lépcső:
Járását büszkén viselő,
tündért röppent az első
szintre. Ő belép egy szobába,
de tovább már nem viszi lába...
Fertő-tó táj - elterülő gyermekkorom
legkedvesebb síkvidéke, nekem öröm
voltál, és már nem fáj, ha járok Homokon,
Hegykőn, zötyörgök a kisalföldi buszokon.
Galaktikus idegrendszer hálója
soktudatú létünket álmodja.
Téridő mintákba megszűnést sző
a fekete lyuk, ha létrejő,
benne nincs anyag, jelen, múlt, jövő.
Csillagpor - örvénylő a háztetők felett,
Tárt karral táncoló göndör hajú gyermek...