Fehér Zsolt
Hullámok közt ringatózik
Kicsiny lelkem mosolya,
Vágyó szemem lecsukódik -
Nem mennék én sehova!
Elkezdtem hinni remélve, hogy kellek,
De be kellett látnom, nekünk ez nem megy.
Nem én vagyok az, kire régóta vágytál,
Kit szerető karodban szívesen látnál.
Kitörpült az erdő, virul Aprajafalva,
Törpojácán jól fest új szalmakalapja.
Csak Dulifuli mérges - odakinn a gátnál,
Mert Tréfi ajándéka nagyobbat szólt a vártnál!
Lennék napsugár minden egyes hajnalon,
Harmatban nyíló csók mézédes ajkadon,
Egy pompázó, kis virág nektárjának cseppje,
A boldogság madara szemedbe veszve.
Éjjel belopódzott az ablakon át,
Nálam hagyva ezüstös fénysugarát,
Csillogó könnycseppek közt dalolt nekem,
S csak figyelt engem - oly mélységesen.
Egy sablonos világban
Sablonos az élet,
Sablonosan vitáznak,
S sablonos az érdek.
Te vagy a fénye a szerelmes szívnek,
Üdítő nektárja, amitől becsípek,
A csókokban oldódó, mézédes zamat,
A boldogság, mire nincsenek szavak!
Nem vagyok én költő,
Nem vagyok én dalnok,
Csupán szavakat lejegyző,
Ki reméli, hogy alkot.
Karodban olvadnak a percek.
Hidd el, ez engem is meglep,
De oly jó úszni a vágyban,
Állva elveszni a mában.
Könnycseppek születnek,
Úsznak le a nyakamban,
Csöndesen üzennek,
Meghaltam a szavadban.
Csendes most kint az éj,
Lassan minden hófehér,
Az angyalok reánk néznek,
Zeng a karácsonyi ének.
Csillagfényes ég alatt
Mesebeli szán halad,
Elhagy tengert, nagy hegyet,
Várja már a sok gyerek.
Ülök egy kis padon, s nézem a tájat,
Az elsuhanó galambot, az őszülő fákat,
Ahogy a szél fodrozza a kis patak vizét,
A domboldalon szökkenő, magányos őzikét.
Hiába is várom, nem jön el az a pillanat,
Mikor szívemnek tengerén sóhajok ringanak.
Mikor lelkem, mint egy kis ladik, a jó útra tér,
Csak akkor tud elindulni, ha végre fúj a szél.
Járatlan még az út, amin egymagamban megyek,
Körülvesznek zöld mezők s magasra nyúlt hegyek,
A Nap kacsint délcegen, s átölel a világ,
Szívem, bár romokban, de porai közt virág.