Fehér Zsolt
A vágyak udvarán nézdegélt a lélek,
De hiába leste, nem lelte a szépet.
Kutatta, kereste mindig, amerre járt,
Mígnem önmaga is szürkévé vált.
Színesen pislákol egy őszinte gyertyaláng,
Ringatózva öleli a csillagfényes éjszakánk,
Táncot jár szívünkben e szerelemben izzó éjjel...
A gyertyaláng ideje lassan lejár
A gyertyaláng ideje lassan lejár,
Szerelmünk ereje egyre tovaszáll...
Megjegyzek minden percet,
Mielőtt kialszik a láng,
Hogyha visszatér, emlékezzen ránk.
Csendes nyári éjjelen
Fényes csodát láthatok,
Odafenn a végtelen,
Hol táncolnak a csillagok.
Lennék én neked szélirány,
Lennék én tebenned hurrikán.
Lennék én titkos álomkép,
Lennék én kezedben százszorszép!
Egy elfelejtett érzés
halkan sír a szélben,
a múltban táncol
Megérint az emlék,
Folyton szívembe szúr,
Szétszakít a nemlét,
Mit itt hagytál váratlanul.
Könny kíséri emlékem fonalát,
Régi dal szól szomorún,
Mint kiszáradt fák idomán,
Lengő fagyöngykoszorún.
Egy angyal figyeli lépted,
Mosolyt csal arcodra,
A boldogságot legbelül érzed
A szívedre rajzolva.
Elmémnek tengerén
Vergődöm szüntelen,
Szívemnek szegletén
Hiányod küzd velem.
Hogyha téged nézlek,
Szép virágot látok,
Mely kivirul az égnek,
S szellőben lejt táncot.
Mikor az éjjel
Hajnalt dob a tájra,
Akkor a csendből
Felébred a lárma.
Te voltál a ritmus,
Én voltam a dallam,
Két szívből zengő rigmus
Egy felcsendülő dalban.
Éjjelente vágyón nézem
Odafenn a Holdat,
S lehunyt szemmel elképzelem,
Hogy Angyalok felkarolnak.