Fehér Zsolt
Megtanultuk régen,
Hogy a kis boci az tarka,
Versbe tették szépen,
Hogy se füle, se farka!
Oly hazug az élet,
Megannyi szépet ígér,
S ahogy szállnak az évek,
Minden perc csendre ítél!
A Hold tükrében táncol most az este,
Rám borul az ég könnyének minden egyes cseppje,
Csillagok siratják a távolodó múltat,
S az éjfekete égen szép lassan tovaúsznak.
Semmiből felbukkanó, zümmögő hangok,
Az ember csak néz és folyton csapkod,
Üldözlek, ha látlak, de máig nem értem,
Ha nem vagy te vámpír, mért kell a vérem?
Sejtelmes hangok súgnak a szélben,
Átkarol egy érzés becézve,
Szemem előtt a vágyak filmje pereg,
A képkocka mintha a múltból idézne.
Egykoron együtt koptattuk a flasztert,
S dalunk elnyomta az élet zaját,
Múltunk elmajszolt ezernyi "hangszert",
S vidám volt a két régi barát.
Szíved húrjától peng a gitárom,
Melyre lelkem írt kottát, s könnyem dalol,
Dalomban a szívem eléd kitárom,
S minden egyes akkord egy csókot rabol.
TÉL
Vacognak fogaim, fejemre sapka kell,
Sálat a nyakamba, s kabátot veszek fel.
Édesanyám, ha rád gondolok,
Megdobban a szívem,
Kezed puha bársonyát
Mindig arcomon érzem.
Mikor az égből hópelyhek hullnak,
s arcodon táncot jár a dér,
a szemedben vad tüzek gyúlnak...
Kitárta az ajtót,
s az arcába nevetett
a nyíláson távozó,
meghitt szeretet.
Te lettél a holdfényben az álmom,
Te lettél a fénylő napsugár,
Te lettél, kinek mosolyára vágyom,
Te lettél, ki este hazavár.
A vágyak udvarán nézdegélt a lélek,
De hiába leste, nem lelte a szépet.
Kutatta, kereste mindig, amerre járt,
Mígnem önmaga is szürkévé vált.
Színesen pislákol egy őszinte gyertyaláng,
Ringatózva öleli a csillagfényes éjszakánk,
Táncot jár szívünkben e szerelemben izzó éjjel...
A gyertyaláng ideje lassan lejár
A gyertyaláng ideje lassan lejár,
Szerelmünk ereje egyre tovaszáll...
Megjegyzek minden percet,
Mielőtt kialszik a láng,
Hogyha visszatér, emlékezzen ránk.