Fehér Zsolt
Hogyha téged nézlek,
Szép virágot látok,
Mely kivirul az égnek,
S szellőben lejt táncot.
Mikor az éjjel
Hajnalt dob a tájra,
Akkor a csendből
Felébred a lárma.
Te voltál a ritmus,
Én voltam a dallam,
Két szívből zengő rigmus
Egy felcsendülő dalban.
Éjjelente vágyón nézem
Odafenn a Holdat,
S lehunyt szemmel elképzelem,
Hogy Angyalok felkarolnak.
Minden egyes könnycseppem
Egy csillag fenn az égen,
Ott fénylenek csöndesen
A lassan múló éjben.
Úgy szeretném elmondani,
Fényem vagy az éjben,
Úgy szeretnék elolvadni
Szép szemed tüzében!
Rideg falak vesznek körül,
Szomorú csend van idebenn,
Minden perc oly gyorsan röpül,
S hatalmas kő ül szívemen.
Mit ér egy hang egyedül, árván?
Mit ér a csend a semmi szárnyán?
Mit ér, hogy fáj, ha nem érted, mért?
Mit ér hát, mondd, mit ér a lét?
Lelkemben dübörög
Ezeregy kérdőjel,
Azt mondja, nincs kiút,
Nincs hova rejtőzz el.
Csillagként vezet
Tekinteted az éjben,
Látom a fényt
Szemednek tükrében!
Semmi sem vár,
Csak az örök félelem,
Hogy messzire jár
Minden fellelt érzelem.
Mosolyod, mint édes, éji álom,
Szemed fényében felragyog a Hold,
E csodavilág az, hova vágyom,
Szíved az én égi takaróm!
Ahogy múlnak az éjek az ég alatt,
Úgy repülnek az évek, mint egy pillanat,
Lassan elmúlt már mind, de maradt egy álom:
Ezeregy éj óta is - csak terád vágyom!
Szemedbe nézek én,
Bízom, még él benne remény,
Vágyom, hogy elragad az a pillanat...
Pozsgás arcú gyerekek
Huncutok, de ügyesek,
Bennük él az örök hitünk,
Ismét büszke lesz nemzetünk!