Fehér Zsolt
Könny kíséri emlékem fonalát,
Régi dal szól szomorún,
Mint kiszáradt fák idomán,
Lengő fagyöngykoszorún.
Egy angyal figyeli lépted,
Mosolyt csal arcodra,
A boldogságot legbelül érzed
A szívedre rajzolva.
Elmémnek tengerén
Vergődöm szüntelen,
Szívemnek szegletén
Hiányod küzd velem.
Hogyha téged nézlek,
Szép virágot látok,
Mely kivirul az égnek,
S szellőben lejt táncot.
Mikor az éjjel
Hajnalt dob a tájra,
Akkor a csendből
Felébred a lárma.
Te voltál a ritmus,
Én voltam a dallam,
Két szívből zengő rigmus
Egy felcsendülő dalban.
Éjjelente vágyón nézem
Odafenn a Holdat,
S lehunyt szemmel elképzelem,
Hogy Angyalok felkarolnak.
Minden egyes könnycseppem
Egy csillag fenn az égen,
Ott fénylenek csöndesen
A lassan múló éjben.
Úgy szeretném elmondani,
Fényem vagy az éjben,
Úgy szeretnék elolvadni
Szép szemed tüzében!
Rideg falak vesznek körül,
Szomorú csend van idebenn,
Minden perc oly gyorsan röpül,
S hatalmas kő ül szívemen.
Mit ér egy hang egyedül, árván?
Mit ér a csend a semmi szárnyán?
Mit ér, hogy fáj, ha nem érted, mért?
Mit ér hát, mondd, mit ér a lét?
Lelkemben dübörög
Ezeregy kérdőjel,
Azt mondja, nincs kiút,
Nincs hova rejtőzz el.
Csillagként vezet
Tekinteted az éjben,
Látom a fényt
Szemednek tükrében!
Semmi sem vár,
Csak az örök félelem,
Hogy messzire jár
Minden fellelt érzelem.