Fehérvári Zsófia
Amerre nézel, minden fehér.
A tágas kórterem üresen kong.
Meghal benne a csöndes szó,
pihen a mozdulatlanság.
Az élet csendes folyamán,
mint villám repeszt kősziklát,
olyan a feltörő emlék.
Farsang nálunk október volt,
kicsi és nagy utcasarkon,
ki nem vett részt a farsangon.
Szüreti mulatság révén,
felöltözött ifjú és vén,
ballagtak a sor elején.
Álmos a reggel
harmatot szitál a nyár
köd vagy dara száll
Lázban égett Rio, Velence és Páris.
Álarc mögött zenész, festő, köztük Renoir is.
Advent idején nő a türelmünk,
szelídül a háborgás, nő a béke bennünk.
Eltűnnek a bántó szavak, nincs bennünk harag.
Nő a figyelmünk, szívünk egy picinyke harang,
s erősödik bennünk a hang: Várakozzunk békésen.
Eszme: csere (azaz aludj el, és égesd le a pörköltet)
Feletted sűrűn gomolyog a füst.
Orrod megcsapja a lehetetlen bűz!
Kezdetben elég világosságot adott a csillag az égen,
terelte, kísérte őket a vén Hold, ki utat mutatott.
Az ember addig matatott, míg rátalált a tűz fényére,
és már imádta nemcsak a Napot, hanem azt is, amit alkotott.