Fekete Ágnes
...Kudarc jön kudarc hátán édes búval.
Az ész s az őrület peremén éppen
Riogatnak mosolygó fantomképek:
Szerelem, szépség, hűség, tündéri nász,
Vad vitorlán evező háborgó gyász;
Ők követnek mind, jóval kecsegtetnek...
Régi, kopott sakkfigurák,
Gyermekkorom vándorai,
Felém biccentenek kurtán,
Mint régi idők romjai.
Beköszönt az ősz,
S nem vagy már itt, kedvesem,
Mint tarka felhő,
Elsuhan a szerelem.
Szeress, ha mersz, vagy félsz talán?
Elmémnek szíved örök talány,
Miért fordulsz s futsz el? Mondd, miért!
Ez hát, mit ránk a Sors kimért?
Nem vágyok a hazug szóra ajkadtól,
Nem kellenek álmok s hiú ábránd,
Ne tettesd, hogy megváltozol kedvemért,
Mert elkárhozol majd magad kárán.
Törött üvegen át figyelem vakon,
Mi a múltból pimaszul integet rám,
S töretlen hittel várom a holnapot,
Mert bízok benne, rám egy szebb jövő vár.
Holnap már nem kérlek: "Nézz rám még egyszer!",
Félszeg szemem utoljára tekint rád,
Isten egybefonja utunk, ha kegyes;
S bár kegyes, többé nem rólad szól imám.
A vonat lassul s megáll,
Kinézek az ablakon,
S egyből elakad hangom,
A távolban egy hegy áll.
Fagyos jégmezőre tévedt lelked,
S kezed hozzáért ezer jégvirághoz,
Mikor megismertél egy reggelen,
S letörölted arcomról a könnyfátyolt.
Fekete rózsát szakítottam
Az élet tövises kertjében,
Csak sós könnyem, mi szomjam oltja...
Őszi dalt búg a májusi szél,
Mint édes halálhangú szirén,
Bejárva óceánt s kék eget
Keserű-boldogan énekel.
Csak egy perc, ennyi, mit kérek,
S ez a perc az egész élet,
Érints úgy, ahogy soha még,
Hozz holt lelkembe derűt, fényt!
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
Hol találom menedékem?
Gúnyosan kacagsz vissza rám,
Szívem választ sosem talál.
Fogd a kezem, ne engedd el,
Ámíts tovább hazug csellel,
Játssz velem, hisz tiéd vagyok,
A megkötözetlen rabod.
Csak félszegen, némán figyellek téged,
Távolról tekintetem hozzád téved,
Nem kellenek szavak, s nem kell érintés,
Hogyha téged nézlek, megnyílik az ég.