Fekete Dániel
Sárga neonfények,
Túl sokat járt utak,
Fejvesztve menekülő idő
Kétségbeesve keres kiutat.
Halkan dühöngő égbolt alatt,
egymagába roskadó lelkek között,
szívszorító sikolyok hangos szavára
énekkel buzdította a bukottakat
az angyalok dalára.
Fáj a létezés,
Fáj a lélegzetvétel,
Fáj a dobbanás, mit a szívem színlel,
Fáj a harag, a méreg
Rágja testem,
Boldognak lenni ma már vétek,
Fáj a szó, fáj a tudat,
Fáj, hogy nincs, mi utat mutat...
Esik az eső, nem csendesül,
a szél sem simogatja az eget,
a sár a szívvel szembesül,
s mint múló fájdalom,
az emlékkel az arcon cseppenként egyesül.
Volt egyszer, és vége lett,
nevetséges az egész,
hogy az ember szenvedni képes...
keblére ölel a beteg világ
hétfejű fekete rózsavirág
csiszolatlan s koszos e smaragd...
Csak álltam, bámultam
a halott ablakon keresztül a
halott tájra, a halott madarak
szavára, a halott nap kihűlt sugarára...
Halott dallamok, kottajelek,
szomorú hétköznapok őrjítenek,
holott a bú sem terem minden helyen,
bohócot készít mindenből a jelen.
Nem lesz sablon, csak szabad szavak,
a világ ellen sosem múló üres harag.
Már nem lesz szócsere, ígérem, sem elmélkedés,
csak leírom a bánatot, s annak létezését.
Ott liheg a fáradt nyakadban,
benne él a tettekben,
káromolt szavakban,
a körülölelő, roskadozó falakban,
a mérgező patakban.