Fekete Dániel
holló voltam sápadt hajdan
fekete bársonytollú végzet
tudtam szívekben mi lakozik
s éreztem miként anyátlan elvérzett
torkot csiklandozva okádtam el magam
egyszerűen ordít nyálunkból a végzet
felszabdalta kénköves mirigyes agyam...
S mert túlélsz mindent, már valaki vagy???
Nem zavar, ha a világ cserben hagy?...
Én? Én már alszom, szeretnék,
Nem foglalkozom a világi moslékkal,
Az én lelkem nyugodt, igaz, felednék,
Egy-két darabot lelkemből eladnék.
Kedves barátom, Ábránd,
árnyékom nem talál mást, csak ármányt,
jelenléted hideg lett, és mostoha,
lidérc mély elmém nem gondol rád már soha-soha.
Mindannyian a csodát várjuk,
Keressük, kutatjuk bár sosem találjuk.
Ezt a kört az ördög nyerte.
Nem kérte, lopta, elvette.
Szájába lökte, nem rágta s lenyelte.
Függővé tesz a világ
Kárhozottá válok e Földön
Ha ez nem pokol
Akkor ez tán nem is kín.