Fekete Dániel
...az apró kis patakban,
síró szavak hallatszottak
az omló falakban.
Imába burkolt, üres szavak,
vándor lelkű, jámbor varjak,
hitbe fojtott, hazug élet,
vakon hívő el-el téved.
Homok ment a szemembe,
egy szúrós, büszke darab,
szemem tisztogatása közben
egy kóbor kutya bokán harap.
Csak ott állt, és bámult a fénybe,
magába zuhanva, egy csapatnyi széllel szembe,
megtépték ágait, szaggatták szárnyait,
cserben hagyta gyerekkori álmait.
Csak porszem vagyok, mely az égre néz,
Szárnyalnék, de a súly nehéz.
Értékeld át pillanatod,
örülj, még gyermek lelked ragyog.
Búgó zene fejemben,
illatos gondolatok kezemben,
mit egy tollal vetek papírra...
Soha nem érthetsz meg olyat,
mit szíved be nem fogad.
Azon gondolkodom,
miként tudnám a depressziót
e szavak mögé rejteni,
mit az ősz magából bocsájt ki.