Ferenczei Elena
Kerestem kint a ligetnél, mivel hiányoltam.
Hiányoltam a mélységig ható simogatását,
Ami elhozza hozzám az édes megnyugvást,
Békét hozzon magával, hogy rohanjam...
Amikor reggel felkelek, hálát adok.
Hálát adok, hogy élhetek, szerethetek.
A kis dolgok, amik mosolyt csalnak arcomra,
azok adnak reményt, boldogságot a napra.
Nem tudom, mit írjak most rólad,
csak annyit mondhatok, általad
váltam azzá, aki most vagyok,
neked köszönhettem, hogy mosolygok.
Van, ami elmúlik, és van, ami örök marad.
A szíved mindig követi az álmaidat,
soha ne add fel, küzdj keményen,
legyen szerencséd az új évben.
Eljött újra, az év utolsó hajnala.
Látom az emlékeket, ez az élet csodája.
Ott vagy, ahol kell,
A szívemben, a gondolataimban,
Nem tudlak téged elfeledni,
Szeretek rád emlékezni...
Hinni szebb napokban,
Hol a nehéz időkben
Erősen élünk,
Szeretettel hiszünk,
Istent szeretjük,
Egymást segítjük.
Fájdalom sóhajt kínzó szavakkal. Üresedés történik.
Egy lány kér segítséget. Utolsó sóhaja hagyja el...
Múltra vissza-visszatévedni érdemes.
Egy pacsirtahangú színművészről beszélni
Igazán nagy értékű. Szívvel gondoljunk reá.
Kemény tél fújt régen,
Abban a században,
Mikor is a nők harcoltak,
Ők is hadd legyenek egyenrangúak.
Nevünket felírva játsszuk el titokzatosan,
Nekünk hogyan kellene szabadon élnünk,
Képzeld csak el. Milyen jó is lenne.
Minden rosszat csak eldobni s feledni.
Szállj el, madárka, az ágra,
Hozz áldást magyar honra,
Régi kis országunkra,
Tekints vissza évszázadokra.
Dobó Istvánról
Eger bátor hőse ő mind a mai napig,
Csoda róla beszélni. S muszáj éltetni.
Nincs mit tenni. Emlékét őrizni.
Vétek hát nevét nem ismerni.