Flórián Róbert Szabolcs
Az utolsó kötelék
fojtogat,
magán(y) kurgán.
Hallanod kellett
zörgetésemet.
Mellérendelt 1
Az Isten háza
egy fényforrás, benne Él.
Jónás és Júdás.
Lepkeszárnyakon surran mellém az ősz,
a partokon átívelő színmagány,
amely árnyakkal kirakott fényforrás,
ködfátyolt lengető igézet-talány.
Kattan a zár...
ki vagyok én
innen és túl
a kalapból
kiugró nyúl
kihalt varjú
szájában kár...
Ivarérett időben
nyílvesszőkor
célravezető
várandós vágybokor
még élő erdőmben
felnyögnek a fák...
Isten felemel és vonz a Föld
fátyolkák szerelme belém költ
üvegszárnyú színes nád öröm...
álmából ébred a hajnal
elhagyja az éj küszöbét
bekeni rózsaolajjal
a földféltekék fenekét
izzó narancsszín napfonat
lombkoronán zizzen levél
magamban derűs alkonyat
rám lehelt az isteni szél...
Tükörszilánkok hajolnak fölém,
és mielőtt bárki azt hihetné rólam,
hogy már alulról szagalom az ibolyát,
leszögezem, hogy bűneim
még nagyon is elevenek.
Neszére talált a zaj, a nagyvilág
kényszerzubbonyai lazulni kezdtek
mindhiába, rám támad, mellkason vág
az énem, üvölti: el nem engedlek.
Látod Anyám? Hallom nevetésedet,
ott, ahol nyughelyed. Állok a padnál,
emlékeimben az idő szaladgál.
Falomb vagyok,
edénynyalábjaimban
a Kör-tenger
összes áramló raja...
Félelem galuskák és Nyugalom pogácsák
Döglött tavasznak
levert fecskefészkében
éhes légylárvák.
Vízanya birokra kel a léggel,
szoruljál mellkasomba, vagy űzz el.