Fogas Ferenc
Ki vagyok most?
Ki vagy Te nekem?
Ki legyek, mondd?
Ki leszel velem?
Azt mondod, szeretsz és megfogod a kezem.
Helyettem némán vall szerelmet a szemem.
Lehet, hogy valakinek te vagy a minden,
Valaki téged érez talán minden rímben...
Nem hittem volna, hogy így fog majd fájni,
angyali arcodat nap, mint nap látni,
egyetlen mosolyod órákig várni,
szívemben őrizlek, történjen bármi!
Ha lehunyom a szemem Te jutsz az eszembe,
Első gondolatom Te vagy reggelente...
Minden kis csillag emlékeztet szemedre,
Ha a Nap is látna, biztos irigy lenne...
Néhány perc is örökké tart a négy fal között ülve,
E kínzó csendben bántó szó is megváltásnak tűnne...
Mély fájdalommal alszom el, míg zsibog egész testem,
Visszhangzik a magányban, ahogy érted kiált lelkem...
Kiszáradt lelkemet már magány sem lakja,
Üresen tátong, a kapuja zárva...
Egy ál-angyal volt, ki a reményt elvette,
Majd az utolsó érzést a sötétség lenyelte...
Ajtómon kopognak, lassan felébredek.
Alszol még? Valaki csak ennyit kérdezett.
Hosszú éj múlt el, megint nem mondtam nemet...
Szobám ablakán át figyelem a Holdat,
A csillagoknak épp most vajon mit mondhat?
S kell-e, hogy szóljon? Vagy tán elég ha hallgat?
Szerelmet őszintén ily sokszor nem vallhat...
Ridegen elhúzod kezed ha megfogom,
Idegen szavadtól kiszárad a torkom...
Ezerszer érzem és ezerszer mondom el,
Ezerszer harcolok, ezerszer bukom el...
Ezerszer álmodom, ott ezerszer látlak,
Ezerszer ébredem és ezerszer várlak.
Tudom már mi a legszebb szó a világon,
Ha eljő az idő hangosan kiáltom!
Mondhatnám bárkinek könnyedén: szeretem,
De kinek kell az eldobható szerelem?
Kopognak lépteim csendes, hideg éjen.
Sietve sétálok a süvítő szélben.
Temérdek emlékem csapódik arcomba.
Próbállak feledni magánnyal harcolva.