Franz Mercury
A Föld titkai süppednek a hóban
Mi ketten jártuk a folyók városát
Homályba fülledt ódon pályaudvart
A folyó moraja frissítette csenddé
Januári, néma csendben lopakodott a délután,
Mintha tudná, ez kevés volt, és korán jön megint az est,
Nem akarta bevallani, hogy menni akart megint korán,
Ezért csak úgy némán, titokban lelépett,
Alig vetted észre, hogy már nem a nap néz rád az égről.
Unom az állandó vinnyogásodat!
Amúgy meg kösz, hogy kérdezed: valóban. Nem érdekel...
Olvasom tovább azt a szennyújságot,
Hallom, hogy a háttérben, mint valami gépi alapzaj, beszélsz
Ó... mennyire nem tud már érdekelni...
Aranyciterán játszott ma egy Angyal
Aranyciterán játszott ma a fellegek felett egy Angyal,
Lágy dallamát miért hallaná, ki nem hiszi azt sem, hogy lénye van?
Én talán hallottam, mert néha talán még hiszem,
Nincs olyan földi dallam, nincs olyan földi hangszer,
Melyet csak a felleg felett lehet.
Telefoncsörgésre ébredt
Arcán a tegnap gyűrt ráncai már nem voltak ott
Unottan vánszorgott a kegyetlen szerszám felé
Halló...
Lopakodva suhintott fényt a ravasz téli hajnal
Meglepetésként fehér fátyollal borítva élőt és élettelent
Megdermedt és fehér fátyolba burkolt haldokló rózsabimbó
Késve született, késve kereste álmát a világban
Meghalt, s most a kegyes téli hajnal fátyollal leplezte a nap előtt
Érd be ennyivel egész évre...
Nők napjára, de csak mára,
Virágot és bonbont várva
Pompázzatok, de ne csak máma!
Keserű a kávé a számban,
Lassan oldódtak fel a percek.
Keserű a gondolat, mely ébred,
Lassan dermedtek a percek.
Korán lett sötétedés.
Egy tekergő pillangó szárnya-vesztve rohan
Mintha sebes szél kergetné a messzeségbe
Irányt vesztve csak örvénylik a magasba
Vonzza maga felé a hatalmas vad nap
Mondok neked valamit: semmi lesz belőle.
megszoktad, nem?
ígérek neked, mert jól hangzik, csak így elsőre
semmi nem lesz belőle...
Időzített Valentin-napi szeretet
Az év többi napján viszont mindent szabad...
Valentin-nap lévén, gyere ide, Kedvesem,
Hadd adjak virágot, desszertet kedvesen.
Miért várnak és lassan hintáznak a percek?
Mikor áll meg az idő?
Untalan rohan a nagy messzeségbe, vagy ő is unja már?
Mit akarsz tőlem, végre mondd el már!
A Kurfürstenstraßen némán bólogattak a fák,
Napos őszi délelőtt ajtótlan némaság.
Repedtsarkú, ódon magány,
Kilincstelen, fekete ajtó-homály.
Előkelő, te fényes belvárosi ház!
Szép vagy, te fényes vagy: Matias.
Ki boldog, ki sírna, ki élveteg, ki bánja,
Ki mondja, ki hallgat, ki várja, ki csalfa.
Láthatatlan ingoványon,
Alig észlelhető kis vágányon
Utazik a Végtelen, az örök Élet!
Jegyet pénzért nem kapsz, ne várd!