Franz Mercury
Lassú volt az elfelejtett
Fájdalmak tükörképe az égen
Visszavetülnek tetteink
A fekete-fehér égen
Lengtek az ágak a böjti szélben,
Itt-ott már hóvirág tört életnek utat,
Böjti szellő ébresztette a fák gallyait,
A Nap egyre több erőre kap,
Hiába... ez már március, ez már tavasz...
Hideg, februári reggelen gyűltünk egybe eléd
Könyörögni hozzád, hálát adni neked
Imánk tömjénje égbe száll, kegyességgel hallgasd meg
Felajánljuk életünk, szenvedésünk, bűneink
S minden kis jót, mit megteszünk
Békés Angyalok földjén napfényben úszkáltak az álmok,
A délután nyugodt percei futottak a hármas metró vonalán,
Lent a mélyben, biztonsági sávon álltak a délutáni percek,
Álmos metrószerelvények nyekeregtek tovább az Árpád híd után.
Zizegtek rajtuk a délutáni, megsötétedett, kormos percek,
Sistergett a vágy a napfény után, lent a metró vonaglott.
Kiment a pusztába a Lélek,
Nem tudott olyan messze menni,
Hogy vétkei ne kísérték volna útját,
Kiment a pusztába a Lélek,
De csak magányra talált
Ne is kérdezz! Mit kívánsz tőlem?
Elméd rezzenéseit nem veted papírra, más találja ki, keressen...
Magányba rendezett fekete-fehér holdvilágba réved
Némaság, köröttünk csak csend,
Füst imbolyog a magasba, mélyen, némaságban
Ereszkedik a téli este,
Becsukja szemét egy havas téli nap.
Két év táltoslovon elszállt idő,
Színtiszta megvetés, gyűlölködő erő.
Akarom akarni...
Elszállt az idő, elrohant egy hajnalon,
Hiába kérlelte a felkelő Nap,
Maradása nem volt, rohant türelmetlenül,
Elment az idő, itt hagyott mindent.
Eltűnt virágok romjain mindig épült egy új világ,
Az évezredek őrzik csendben a mindig megújulást,
Egy ideje álomba merült a lélek,
Nagy köd lepte el, egy égig magasló rút éjhomály,
Az újulásban nem fedezte fel többé javát
Nyerítve hasadt meg az ég alja,
Kapkodva menekültek az éji álmok is,
Percről percre hasadt, rászakadt a falura a Nap,
Akart-e vagy mégsem, elkezdődött, könyörtelen.
A Föld titkai süppednek a hóban
Mi ketten jártuk a folyók városát
Homályba fülledt ódon pályaudvart
A folyó moraja frissítette csenddé
Januári, néma csendben lopakodott a délután,
Mintha tudná, ez kevés volt, és korán jön megint az est,
Nem akarta bevallani, hogy menni akart megint korán,
Ezért csak úgy némán, titokban lelépett,
Alig vetted észre, hogy már nem a nap néz rád az égről.
Unom az állandó vinnyogásodat!
Amúgy meg kösz, hogy kérdezed: valóban. Nem érdekel...
Olvasom tovább azt a szennyújságot,
Hallom, hogy a háttérben, mint valami gépi alapzaj, beszélsz
Ó... mennyire nem tud már érdekelni...