Franz Mercury
...nagy csend...
...megpihentek a kezek...
...harangok zúgása csendesedett...
Bűnben járkálunk térdig...
Vagy még onnan is tovább?
Nem tudom... mit tudhatok én?
Kóbor igazságok jönnek fel és alá...
Mindig más tüzet lobbantanak szívekben...
Júliusban perzselt még a Nap,
Mindenki szerette ezt az igazi nyarat,
Én most mégis az őszt várom...
Az Idő múlásával szembemenni...
Azt nem lehet...
Eltelt ennyi vagy annyi,
Még itt vagyunk!
Narancsviola köddel indult a reggel,
Álmosan, idegesen ébredtek a házak,
Fények gyúltak, arcok pirultak,
Valakinek véget ért, valakinek kezdődött egy nap
Tudni akarom a voltok miértjét
A jövő eljövését
Az idő pókhálójának szövését
Babilon utcáin fény forog
Csendes eső mossa vágyaik
Mindentudás hevét enyhíti
A meg nem született gyermek,
A miértre válaszom nincs,
Önmegvalósító individualizmus,
XXI. századi kín
Eltűnt egy jövő, eltűntek korszakok
Lehullott levelek, mint elhullott idő
Éjjelre csak éjjel jött
Elrohant felettünk macskalábakkal az idő
Lassú volt az elfelejtett
Fájdalmak tükörképe az égen
Visszavetülnek tetteink
A fekete-fehér égen
Lengtek az ágak a böjti szélben,
Itt-ott már hóvirág tört életnek utat,
Böjti szellő ébresztette a fák gallyait,
A Nap egyre több erőre kap,
Hiába... ez már március, ez már tavasz...
Hideg, februári reggelen gyűltünk egybe eléd
Könyörögni hozzád, hálát adni neked
Imánk tömjénje égbe száll, kegyességgel hallgasd meg
Felajánljuk életünk, szenvedésünk, bűneink
S minden kis jót, mit megteszünk
Békés Angyalok földjén napfényben úszkáltak az álmok,
A délután nyugodt percei futottak a hármas metró vonalán,
Lent a mélyben, biztonsági sávon álltak a délutáni percek,
Álmos metrószerelvények nyekeregtek tovább az Árpád híd után.
Zizegtek rajtuk a délutáni, megsötétedett, kormos percek,
Sistergett a vágy a napfény után, lent a metró vonaglott.