Füller Tamás
Énekelj, szavad szálljon a sötét éjen,
Terüljön el lágyan a téli messzeségben.
Rengeteg titkot rejt, megannyi reményt, vágyat,
Beteljesületlen: olyan, mi az égen szabadon szállhat,
Egy elmondott ima, képzet, földöntúli távlat,
Egy kép, melyen mindenki mosolyog, így a sors senkit sem szánhat.
Mi lenne, ha egy szomorú dal lennék,
Mi lenne, ha érted a pokol aljára is lemennék,
Csak, hogy tudjam, nem fáj többé semmi,
A napfény kihuny, hirtelen elkezd esni.
Fölébe jött egy sötét felhő,
S midőn sorsa, vele keresztje is eljő,
Kicsúszik mindene keze közül, mije volt,
A hold ezüstje bús szívéig hatolt.
Csak az érzés egyedül, mi szívében él,
Nap mint nap imát mormol, szeretetet remél,
De az idő pereg, nem számít, mennyire akarja,
Szomorú, fájó szívét a sötétség fátyla takarja,
Elrejti mindazt, mi szép.
Volt valaha egy gyönyörű tulipán,
Piros színben pompázott.
A kertet díszítette szépségével,
De a szelecske miatt megfázott.
Az idő múlik, eljár felettem az élet,
Nem hoz magával sem jót, sem rosszat,
Sem kirívót, maradit vagy akár szépet,
Csak az érzést, mi bennem van.
Elsuhan egy halovány fénysugár,
Elsuhan, és én csak nézem,
Bár lenne még időm, maradnék.
De már nincs, hiába is kérem.
Játék szívem lágy dallamán, odaadó.
Tündöklik fényes mivolta benne.
Bár néhanapján az idő vasfoga megkezdte,
Bánatát végül kitépte belőle, s darabokra törte.
Fekszem az ágyamban éjszaka egyedül.
Azt képzelem, itt van velem s átkarol,
Melegséget önt szívembe, andalítót.
Ó jaj, szívem, lelkem megőrülni látszik,
Elmém kétes, beugratós játékot játszik!
Szeretném, ha szeretnél,
Ha el soha nem engednél,
Amíg itt vagyunk, akarnál,
Ha menned kéne, akkor is maradnál.
S ha már nem leszünk, remélnél:
Tán egyszer még ugyanígy lesz.
I.
Él, hal, elmúlik.
Csak egy emlék. Csak ennyi marad belőle.
Egy emlék, utoljára süvítő szél,
Egy emlék, mi még egyszer, utoljára mesél.
Örök harag űzte, az éj pedig közrefogta,
Elvette mindenét, maga maradt.
Loholt át egyedül a zord sötéten,
Küzdött életéért, kegy vesztve szaladt.
Hulló könnye tisztára mosta szívét,
Melengette, mit még lehetett, a többi darabokra szakadt.
Sötét szoba sötét árnya,
Szenvedése kívülről körbejárja,
A remény elhagyatott üres háza,
Mi visszatérő lelkeit máig hazavárja.
Lehullott egy csillag ezüst csíkot húzva,
Tömérdek fényt magával hozva,
Sírom világossággal koszorúzva.
Majd eltűnt, az éjszaka magába zárta.
Azt mondja, messze még a tél,
Fagyott, aszott szíve szomorúan mesél,
Dalol és dalol, körhintán játszik,
Fájdalma bújtatott, kívülről mégis látszik.