Fülöp Noémi Enikő
Ha az érzelem kiveszett,
a nép elveszett,
mindegy a nemzeted,
ha győz az önérzeted.
A szívemet kaptam,
lelkem befogadtam,
"Csak jóra használd",
üzenték az égiek,
mikor az életemet a
Földre terelték.
Ahol a szó már
kevésnek bizonyul,
az állatokat bántják
ártatlanul,
ott eljön a sereg, az erő,
jaj neked, te állatverő.
Istenem, hozzád imádkozom,
kérdezem tőled, meddig bírom?
Mondják, a rossz sokat tanít,
ki túléli, megerősödik.
Angyal vagy az angyalok között,
kinek lelke a Földre költözött.
Fényeddel világítasz nékünk,
lényeddel tanítasz megtalálni szeretetünk.
Szeressünk akkor is, ha fáj,
szeressünk, ha nincs, ki arra vár.
Gyerekeimnek
Leányként nyuszi volt
a becenevem,
kinek később született
két csodagyerekem.
Remélted, otthonod megleled,
ha a banktól a devizád felveszed.
A bank eladta hiteled,
mert nem érdekli őt az életed.
Gyerek voltam szinte még,
amikor te születtél,
érzelmeim mégis anyaiak,
az idő eltelt, az érzés megmaradt.
Szeretnék elfutni, elbújni, elmenekülni,
a gondokat, bajokat magam mögött hagyni.
De nem visz a lábam, hisz tudja a választ,
az esztelen futásnak megvan az ára.
Szeretem a bolygót, a Földet,
szeretem a világot, téged.
Szeretem a természetet, az életet,
szeretem az állatokat, a hűséget.
Nem akarok mást, csak szeretni,
téged és a világot elfogadni.
Könnyen viselni azt, mi fáj,
örülni annak, ami rám talál.
Mit adhatok Én a világnak,
tudnom kellene, van miért várjak.
Jöhetne egy jel tőled, uram, Istenem,
tudjam, hogy van még dolgom itt lent.
Kérdem én,
hol vannak a szavak?
Az érzés, mely belülről fakad.
Mind elfogyott tán,
kiürült a lélektár?
Egy újabb nap a paradicsomban,
itt vagyunk mind e földi lakban.