Gabriella Kerekné
Számtalan mulandó utamon
Hol messzi, hol közeli az emlék.
Illatok, színek, hangok - a gondolat csapong.
A vén kertkaput befonta a vörös repkény.
Fehérlik a hegygerinc oly lágyan, puhán,
Az ólmos ég ködpelyhet lehel.
Szinte csönd a léptem,
Lábnyomom szunnyadó ér jegén páráll.
Boldogabb legyen a jövendő esztendő,
Új reményt adjon az áldott teremtő.
"Igyekeztem `magam` fölött
Mindig egy darabka kék eget tartani".
Könnyeden jártam e földön,
Szerettem élni, szívvel, lélekkel játszani.
Advent éjjelén a föld imája az égbe száll,
Koszorúnkon lobban az első gyertyaláng.
Legalább érezd magad erősnek,
Így talán túléled az életed.
S ha legbelül magányod kiált,
Azért te egyenes derékkal állj!
A végén úgyis odaérsz, ahová indultál.
Vajon ott lesznek-e melletted,
Kik kísérnek szeretettel.
Vadregényes Mátrám völgyében dajkál,
Fenyvesek fanyar illatával bódít
Egy várost, szívem gyöngyös otthonát,
Hol bölcsőm ringott, s mi végül visszahív`.
Szerelmes Mátrám, én hazám,
Én földem,
Hegyeid közt dobban új erőt
A szívem,
Idevágyik vissza meggyötört,
Bús lelkem.
Leplezem mélységes csendemet.
Azért, hogy mind boldognak higgyetek.
Valahol elvesztek a szavak,
A virágos rétek hervadnak,
A tücsökhegedű elrepedt.
Frissen kaszált rétek bódult sóhaja száll,
Nyári széna édesében, delelő nap tüzében...
Örömök, mint lombjukat hullató fák,
Port lobbant a nyári szél...
Csöndet jövendöl az ősz, a hervadás.
Meghallgatni a szavak mögött az embert,
Meghallani, amit valóban mond, elérni a lelket.