Gál Mária
Szellő szárnyán repül egy dal,
behunyt szemmel hallgatom,
gondolatom csendben
suhan valahol.
Már hiába melegít Nap,
csak bandukol, lassan ballag,
gondolatban ki tudja, hol,
mint csavargó, úgy kóborol.
Mikor könnyeid takarják utad,
s nem teremtő erő a gondolat,
mikor szívedben halkul a dallam,
és álmaid szürke porrá hullnak...
Játszik velem egy gondolat,
az emlékek közt válogat,
és elém szórja csendesen,
mit lelkem mélye rejteget,
életemnek fakó tükre,
sárgult képek, utó-jelek,
fátyol hullik szemeimre,
boldog érzés a szívemre...
Úgy vártam a tavasz jöttét, felkelő Nap meleg fényét,
a rügyező fák zöld lombját, kis virágok illatárját,
vártam világ ébredését, a természet szépségét,
békességét embereknek, becsületét szeretetnek.
Feletted az ég, alattad a mély,
Amíg fent vagy, ragyog a fény,
De a sötét nyomodba lép,
S eltakarja azt, ami szép.
Hűvös szellő táncot jár,
gyöngyharmatot hullat rám,
pirkadó ég, fátyol-árny,
szirmot bontó kis virág,
nyújtózkodik a faág.
Elbúcsúztak hetvenkedő éveim,
nem vigyázzák botladozó lépteim,
titokban szőtt csillagfényes álmaim,
de megőrzik boldogságom perceit.
Boldog álomba ringatott a fájdalom,
majd csendben, észrevétlen elhagyott,
az éji tükör kedves képet mutatott,
mit oly rég láttam, most sem vártam,
szívem mélyén meghúzódott valahol.
Csendben, mosolyogva érkeztél,
Kezem feledte már kezednek
Melegségét, ám szívem megint
Megtelt szeretettel! Lázba fúlt
A szomorú, bánat-ittas múlt!
Gondolatok átölelnek,
messzeségbe röpítenek,
hogy így éljem az életem,
a valóság szebb lehessen.
Szeretlek téged, az életet adót,
kinek karjaiban gyermek maradhatok,
boldog voltam, ha öleltél, s én is öleltelek,
az álmaid adtad, hogy jobb legyen nekem.
A csend szava múltat idéz,
szép dallama szívemig ér,
rég nyugszik a lelkem húrján,
mint drágagyöngy ringatózó,
fehér fodros hullámsírján.
Váratlanul messze mentél,
lábad nyomát elfújta szél,
porlepetten, feledésben
gyerekkori, kedves emlék.
Vihar tombol lelkemben,
nincs hatalom, mely békélje,
varázs-szavak hova lettek:
kérem, köszönöm, szeretlek,
az értékük mélyre süllyedt,
bugyrát némán hordja lélek,
emberiség miért így él,
egymás ellenébe mért lép...