Gál Mária
Feletted az ég, alattad a mély,
Amíg fent vagy, ragyog a fény,
De a sötét nyomodba lép,
S eltakarja azt, ami szép.
Hűvös szellő táncot jár,
gyöngyharmatot hullat rám,
pirkadó ég, fátyol-árny,
szirmot bontó kis virág,
nyújtózkodik a faág.
Elbúcsúztak hetvenkedő éveim,
nem vigyázzák botladozó lépteim,
titokban szőtt csillagfényes álmaim,
de megőrzik boldogságom perceit.
Boldog álomba ringatott a fájdalom,
majd csendben, észrevétlen elhagyott,
az éji tükör kedves képet mutatott,
mit oly rég láttam, most sem vártam,
szívem mélyén meghúzódott valahol.
Csendben, mosolyogva érkeztél,
Kezem feledte már kezednek
Melegségét, ám szívem megint
Megtelt szeretettel! Lázba fúlt
A szomorú, bánat-ittas múlt!
Gondolatok átölelnek,
messzeségbe röpítenek,
hogy így éljem az életem,
a valóság szebb lehessen.
Szeretlek téged, az életet adót,
kinek karjaiban gyermek maradhatok,
boldog voltam, ha öleltél, s én is öleltelek,
az álmaid adtad, hogy jobb legyen nekem.
A csend szava múltat idéz,
szép dallama szívemig ér,
rég nyugszik a lelkem húrján,
mint drágagyöngy ringatózó,
fehér fodros hullámsírján.
Váratlanul messze mentél,
lábad nyomát elfújta szél,
porlepetten, feledésben
gyerekkori, kedves emlék.
Vihar tombol lelkemben,
nincs hatalom, mely békélje,
varázs-szavak hova lettek:
kérem, köszönöm, szeretlek,
az értékük mélyre süllyedt,
bugyrát némán hordja lélek,
emberiség miért így él,
egymás ellenébe mért lép...
Fejtetőre állt a világ,
rám törnek álmatlan éjszakák,
sok mindent másképp látok,
az érzések táncot járnak,
mennyi mindent nem ismerek,
milyen sokat kéne tennem,
tétován nézem megtett utam,
úgy érzem, jót választottam...
Visszafelé forog a Föld,
a fák fejtetőre állnak,
gyökereik égre meresztik,
segítségért kiáltnak.
unokámnak, London
Mostanában nagy a csend,
utamon lassan ballagok,
gondolatban, ki tudja hol...
emlékezés
Robbant a pillanat,
lángolt a világ,
ott álltál előttem...
Fáradt gondolatok
bandukolva járnak,
lelkem kapujában
néha meg-megállnak,
életről szólnának,
de elhalkul a hang,
a holnap... a holnaptól...