Gál Mária
Minden gondolatom csokorba kötöttem,
szivárvány színei ragyognak körötte
szóvirágok illatát lágy fuvallat vitte,
bársony érintésük napsugár melege.
Miért romlik el az ember,
hiszen jónak született,
az igazság, mi vezethetné
jó úton a lelkeket.
Eltemettem érzéseim, mi boldogságot adott,
elsirattam minden könnyem a hosszú évek alatt,
sors könyvében lapozgatva nem keresek álmokat...
A távolban süvít a szél,
elmesél egy igaz mesét,
a könnyeket síró hajnal
takarja a teliholdat.
Szellő szárnyán repül egy dal,
behunyt szemmel hallgatom,
gondolatom csendben
suhan valahol.
Már hiába melegít Nap,
csak bandukol, lassan ballag,
gondolatban ki tudja, hol,
mint csavargó, úgy kóborol.
Mikor könnyeid takarják utad,
s nem teremtő erő a gondolat,
mikor szívedben halkul a dallam,
és álmaid szürke porrá hullnak...
Játszik velem egy gondolat,
az emlékek közt válogat,
és elém szórja csendesen,
mit lelkem mélye rejteget,
életemnek fakó tükre,
sárgult képek, utó-jelek,
fátyol hullik szemeimre,
boldog érzés a szívemre...
Úgy vártam a tavasz jöttét, felkelő Nap meleg fényét,
a rügyező fák zöld lombját, kis virágok illatárját,
vártam világ ébredését, a természet szépségét,
békességét embereknek, becsületét szeretetnek.
Feletted az ég, alattad a mély,
Amíg fent vagy, ragyog a fény,
De a sötét nyomodba lép,
S eltakarja azt, ami szép.
Hűvös szellő táncot jár,
gyöngyharmatot hullat rám,
pirkadó ég, fátyol-árny,
szirmot bontó kis virág,
nyújtózkodik a faág.
Elbúcsúztak hetvenkedő éveim,
nem vigyázzák botladozó lépteim,
titokban szőtt csillagfényes álmaim,
de megőrzik boldogságom perceit.
Boldog álomba ringatott a fájdalom,
majd csendben, észrevétlen elhagyott,
az éji tükör kedves képet mutatott,
mit oly rég láttam, most sem vártam,
szívem mélyén meghúzódott valahol.
Csendben, mosolyogva érkeztél,
Kezem feledte már kezednek
Melegségét, ám szívem megint
Megtelt szeretettel! Lázba fúlt
A szomorú, bánat-ittas múlt!
Gondolatok átölelnek,
messzeségbe röpítenek,
hogy így éljem az életem,
a valóság szebb lehessen.