Gál Mária
Váratlanul messze mentél,
lábad nyomát elfújta szél,
porlepetten, feledésben
gyerekkori, kedves emlék.
Vihar tombol lelkemben,
nincs hatalom, mely békélje,
varázs-szavak hova lettek:
kérem, köszönöm, szeretlek,
az értékük mélyre süllyedt,
bugyrát némán hordja lélek,
emberiség miért így él,
egymás ellenébe mért lép...
Fejtetőre állt a világ,
rám törnek álmatlan éjszakák,
sok mindent másképp látok,
az érzések táncot járnak,
mennyi mindent nem ismerek,
milyen sokat kéne tennem,
tétován nézem megtett utam,
úgy érzem, jót választottam...
Visszafelé forog a Föld,
a fák fejtetőre állnak,
gyökereik égre meresztik,
segítségért kiáltnak.
unokámnak, London
Mostanában nagy a csend,
utamon lassan ballagok,
gondolatban, ki tudja hol...
emlékezés
Robbant a pillanat,
lángolt a világ,
ott álltál előttem...
Fáradt gondolatok
bandukolva járnak,
lelkem kapujában
néha meg-megállnak,
életről szólnának,
de elhalkul a hang,
a holnap... a holnaptól...
Ezernyi kis gyertyaláng
földre teríti csillagfátylát,
befelé sírunk csendesen,
könnyeink emléket rejtenek.
Hűvös reggelen
lenge szellő átölel,
dúdolja a hajnal dalát,
köszönti a Nap sugarát,
csillogó harmatgyöngy
szivárványt sejt fák között.
Nem vagyok író,
se nem költő,
vagyok ember,
mélyen érző...
Versenyezni lágy szellővel,
gyönyörködni napkeltében,
lecsókolni harmatcseppet,
megcsodálni virágkelyhet,
mily jó lenne.
Ünnepi fények ragyogtak,
Sors árnyait takartak,
hallgattuk a lélek dalát,
szeretetet, melegséget,
boldogságot zengtek, a
szívekben ne éljen gyűlölet.
Miért a fény, ha
takarja árnyék,
miért a szerelem, ha
nincs benne érzés,
miért szeretni, ha
észre sem veszik,
üres szívvel élni
nem érdemes.