Gál Mária
Nem vagyok író,
se nem költő,
vagyok ember,
mélyen érző...
emlékezés
Robbant a pillanat,
lángolt a világ,
ott álltál előttem...
Ha elmegy egy jó barát,
az ember szíve üresen áll,
érzi, nincs több remény...
Fázom kívül, fázom belül,
a síri csend szívemre ült,
megfagyott föld, kemény rögök...
unokámnak, London
Mostanában nagy a csend,
utamon lassan ballagok,
gondolatban, ki tudja hol...
Akik eddig távol voltak,
talán kicsit közel jutnak,
az emberek megváltoznak,
a szeretetet visszahozza.
Mondd, mit teszel, ha
lelked kirakatüvegét
öklével a vágy bevágja?
Szépen érkeztél,
csendben, mosolyogva,
kezem már nem emlékszik kezed
melegére, de szívem megtelt szeretettel...
Ezernyi kis gyertyaláng
földre teríti csillagfátylát,
befelé sírunk csendesen,
könnyeink emléket rejtenek.
Tavaszt keresni indulok,
madárdalt és harmatot,
merre vannak zöldellők,
gabonát ringató mezők,
virágot éltető legelők...