Gáll Júlia
Ma felhívtam a Dokit,
nem vette fel,
de perceken belül már
csengetett,
kérdezte a panaszom,
mindenem fáj,
lázas vagyok, mondtam.
Mikor szíved szívembe költözött,
tavasz libbent a fenyőfák között.
Ezzel is jelezve bizton nekem,
hogy te vagy az igazi szerelem.
Átölel éjszaka mélye,
hold sápadt, ragyogó fénye
körbefogta tavat, tájat,
minden színezüstben játszhat.
Az ősz már nem jár mezítláb,
dércsípte mezőt, faágakat lát,
fehér gyöngyszemek a dombokon,
csipkés falevél a lombokon.
Piros rózsa: az szerelem,
azt hittem, jól értelmezem,
ha rózsát hoztál, vöröset,
tán te leszel a kedvesem.
A távolság csak illúzió
ha találkozik két lélek
biztosan elmondható
ismerlek mióta élek.
Különleges dolog a reménység,
lelkedbe ha befészkeli magát,
hiába hiányzik a gyöngédség,
énekli benned boldogság dalát.
Ha én már nem leszek,
ne sirass engemet,
gondoljál néha rám,
s azt vidáman tedd meg.
Virágos réten
sétálok,
illatuk, színük
elvarázsol
Csobban a tenger,
hullám simogat
hűs nyári este,
ringat a csónak,
táncol a lélek,
erős a vágy is,
hozzád simulnék,
mint röpke árnyék.
Várok rád, de siess nagyon,
ott ülök kint a kispadon,
hűs, öreg diófa alatt,
ahol mókusok ugráltak,
fakopáncs ütemre koppant,
szívünk ritmusára dobbant.
Hegyek csúcsán még fehérlik a hó,
messziről látni, habos takaró,
a napsugár kóstolgatja lágyan,
havasi zöld ébredez álmában.
Csak a fenyőfák látták,
ahogy a strázsát állták
fent, Isten tenyerén,
a hegynek rejtekén,
ránk talált az az érzés,
mi eddig sem volt kérdés...