Gáthi Csenge Mónika
Lassan, pislogva néz reád
Az egykori nyár,
S gyöngyszem tartja a tájt.
Hogy csitítja az egykori vágy!
Várom az éjt, mint gyermeket,
Hogy talán azt adja, mit gyermek...
Mondottuk egyszer hetyke gőggel,
Még tart a nap, legyünk triumvirek!
Hozattunk papírost, s megírtam sebtiben
Barátságunk zálogát, majd harsogtam az égnek...
Nyár.
A gondtalan órák zöld
Levelekkel
Játszi tovatűnnek, tova.
Kettőnk szerelme altató
Hűs forrású patakhoz hasonló
De kettőnk szerelme forró is
Mint tengerszem mit a Nap hevít.
Azt kacarászta a lelkem énnekem,
Hogy bókból várpalotát építene.
Egy lélek dalát hallom egészen közelről,
A szélfútta, kopár dombtetőről.
Reszkető földön reszketem
Szanaszét szórt gránitvesztőben
Perzselt olajág száll körülöttem
Por-papírkoszorú sült rá a fejemre
De jól vagyok.
Korzikán időzöm napjaimban hosszan,
Hol pihen az elme,
S pihen a kar.
Va bene, va bene!
Szeretném, ha itt lennél,
Ha kósza pillantásoknál csupán
Kósza érintéssel többet kapnék.
Velencei égbolt alatt
Szél simítja folyó vizét,
Velencei égbolt alatt
Nem lehetek a tiéd.
Vágytam látni a daloló Párizst,
Helyette halkan hümmögő kisvárost kaptam,
De a simára járt utcakő trillázik,
És gót tetők bús galambja búgja:
Ne menj haza, ne menj haza!
Ki vagyok én?
Kérdeztem magamtól.
Erre hírnökök hada sorakozott.
Elveszett, mi enyém volt,
A Nap keleten nyugodott,
Az soha volt.
Részeg vagyok.
Lelki szemem előtt homályban úszkálgat
Történet, kép és gondolat
Méhben alszik, de már gubancos fonala.
Nem lelem kezdetét, nincs neki,
Nem lelem végét, nincs neki,
S eközben a közepe is szertefoszlik.