Gébics
Fehér felhőt lobbant a lenyugvó nap.
Sétálok és érzem, semmim se maradt,
szemlélődöm - mások meg tepernek,
van, aki fut, egy férfi locsolja a kertet,
egy nő kislányt terel - tanul biciklizni,
a fagyizó előtt viháncol pár tini,
egy kopott matróna sétáltat egy kutyát...
Egy munkahelyről távozó lányhoz
Kerestük is egymást, meg nem is,
beszélgettünk is, meg nem is,
adtam is valamit, meg nem is,
adtál te is, meg nem is,
ismertelek is, meg nem is,
mertem is volna, meg nem is...
Esténként meglocsolom a rózsákat,
lesem, ahogyan tövüknél nyüzsögnek
a hangyák,
mozdulataikban velőtrázó kiáltás,
mert gonddal ásott, finom járataikba...
Narancssárga motorom az örömöm,
Nincs benne gép, lábaimmal löködöm,
Felpattanok a nyergére,
Gyorsan itt az utca vége...
Mit szólsz, meghoztam a tavaszt?
toppant elém, s nevetett csobogón.
Nem találtam jácintot,
majd mégis találtam,
az utcán árulták nagy tételben,
a fehér, kék, rózsaszín, fürtös virágfejek
illata varázslatos volt,
de drágák voltak a jácintok,
így nem vettem neked,
pedig holnap nőnap...
Pompádról írtak költők és mesélők,
Mindenki ismeri a várakozás-teli izgalmat,
amellyel feldíszített a család.
Néhány napra a tündérvilágba röpítettél minket,
ágaid között jótevő mesefigurák bujkáltak,
színes varázsgömbjeid, mint apró űrhajók, várakoztak
indulófélben a mesevilágba.
Nézem az éjszakát.
Párás sóhajú fák irigylik a felhők dús lombozatát,
a sarki ház körvonalát játékos fény rajzolja át meg át,
s mint fáradt mérnök, ha a hibát nem találja,
pléhkobakját ingatja egy utcai lámpa.
Hány éves vagy, Mikulás?
Ha képzeled, akár száz.
Szakálladból hó szitál?
Csupán morzsa hulldogál.
Éjfél elmúlt,
és nem tudok aludni.
A zűrzavaros nappal
nehezen kihűlő salakja izzik
erővel lezárt szemhéjaim mögött
a nagyvárosi éjszakában.
A földön tarka levélszőnyeg,
de a fákon is van még színes levél,
a poloskák már a szobába szöknek,
de sok bogár még nászra kél,
madarak dallal kergetőznek...
Harmincöt év -
mit mondhatnék,
hogy köszönöm?