Gébics
Most mindenki kegyeletteljes,
most mindenki szelíd,
dölyfös uszítók imája kenetteljes,
és testvérnek nevezik a szegényt,
pápai áldásért tülekednek...
Mostanában üresek az esték,
a gondolatok csaponganak,
de elakadnak a szavak,
régi verseim nézegetem,
a tűzből mára hamu maradt,
pedig micsoda költő voltam...
Bölcsiből oviba
ballag a Botika,
nem mond búcsúverseket,
nem sír most, és nem nevet.
Üres a kert,
fonnyad a homokvárra tűzött leveles ág,
de a krétarajz még tartja magát:
égő ház, nagy harang csámpás templomon,
ahogy a kisunokám megörökítette
a nyársalóhely körüli térkövekre,
odébb száradó fűhalom,
mellette eldobott kisgereblye...
A madarak, mint tudjuk,
nem szántanak és nem vetnek,
fényes dallal, színes tollal
tavasz elé mennek.
Anya, ugye én kaptam karácsonyra
a legnagyobb tűzoltóautót,
enyém a legtöbb csoki,
az én ruhám a legszebb...
Tudom, a hangjuk gyöngyvirág-suttogás,
s pihéiktől fuldoklom, ha nyakukat nézem,
tudom, alakjuk tulipán-látomás,
s mellük pitypangcsók mellkasomon,
tudom, testükkel befonják a testem...
Megszeppenve neszez gyönge eső,
mintha kisállat osonna az avaron,
persze, hiszen január van...
Nem, ez nem lehet a szeretet ünnepe,
hiszen gyűlöletben ég az ország,
kicsinyes féltékenység csahol,
az erős visszaél erejével,
a csaló büszkén szónokol,
erényként csillogtatja a gazságot.
Megszülettél,
felragyogott egy fényes csillag,
keresztre feszítettek,
elsötétült a Nap,
és az ég kárpitja meghasadt.
Az egyiptomiak úgy hitték,
a lélek addig él a túlvilágon,
amíg a romlandó test fönnmarad.
Ha Istent királynak képzelitek,
emeljetek neki méltó palotát,
építsetek templomot...