Gegő Rebeka
Fagyot túlélve,
sokat remélve
mag simul bele
a föld ölébe,
új élet rügye
sarjad belőle.
Ma mit érez e rideg világ,
ha útjába` nincstelen hever?
Még meddig burjánzik e gazság,
mely bárkit koldus sorba teper?
Minden perc mosolyog,
ölelnek a rímek,
ma már új nap ragyog,
vidámak a színek.
Meggyűrt a vaskos álmatlanság újra,
számtalan gondolat zakatol vadul,
a múló percet nyugtalanság nyúzza,
sok eleven emlék sehogy sem csitul.
Felsejlik a hajnal homályos fátyla,
minden halandó a nap fényét várja.
Csendben fürdőzik az eltorzult árnyék,
jótetté sarjad a korai szándék.
A természet ébred, - egyre hívogat,
Hóvirág nyílik, aprócska rügy fakad....
A magasba emel, mikor megtalál,
Ölében minden szív vadul kalapál.
Eláll a lélegzet, s a térd megremeg,
Szemekben csillogó érzésrengeteg.
Monoton jönnek-mennek a napok,
A rém éjszakák s a bús nappalok.
A "párok napja" buzgón díszeleg,
Fojtogat rút magányom - szenvedek.
Feladatot adott az ég,
Küldetés a tehetség.
Szolgálat a művész lét,
Tisztelet jár mindezért.
Február első reggelén,
Mikor a tél még kőkemény,
Köszöntsön téged az idén
E szerény kis költemény
Születésnapod ünnepén.
Február 1.
E nappal kezdődik a télutó hava,
S e napon érkeztél e sokszínű világba.