Gigor Zoltán
Csak tudnám, hogy minek ez neked
Csak tudnám, hogy minek ez neked,
Gyűrött, elhasznált, sokadik látlelet
Olyan életről, mit él helyetted más...
Éjszaka van februárban,
A fejem mélyen párnáimban,
Szívverés ritmusát hallgatom,
Persze, nem a tiédet,
Ez az én sajátom...
El nem kopó kalapáccsal
Szögezgeted felém a kérdést,
"Hogyan szeretsz engem?", s én
Nem értem, mi a módi ebben?
Nem vagyok a tiéd,
És te sem vagy az enyém.
Ez a szerelem ma
Nem arról szól.
Sok mindent, amit hallok, nem értek,
Mellettem egy lánytársaság éhes,
Mögöttem a nyüzsgő villamoson
Nullával egyenlő nyugalom,
Kopasz ötvenes szidja a rendszert,
Mögötte a lány sarka kopogni is elfelejt,
Hárman útbaigazítást kérnek,
Itt legalább nem hamisak a tények...
"Tényleg bocsi,
Én nem szoktam
Ilyet tenni,
Ilyen lenni,
De van más.
"Jó napot kívánok!"
Mondjuk a hazugságot.
Na jó, na jó,
Talán így túlzás, hisz
Jólesik az egzisztálás.
Menyegződ
Hát végre megtörtént.
A vőlegény megfogta kezét,
S felhúzta gyűrűt rá,
A párizsi ígéret
Valóság lett.
Nem is tudom, mostanában nyűgös vagyok.
Nyilván, mert sokat dolgozok.
Heti negyven óra, ódivatú móka,
Nem füllik hozzá foga még a lónak
Se.
Negyed évszázada múlt el,
hogy feljegyezte egy maréknyi ember,
kis unoka lettem, fiúgyermek,
én, a vöröses "kis herceg".
Vágyik-e más is
Holt költők társaságára,
mint magányos madárka
vágyik fenyőfa társas ágára?
Arra gondolni nehéz,
hogy egyszer véget ér ez az egész.
Heveny émelygés
tör rám.
Mindenhová, mindig
Rohanok, kapkodom lábaim,
Szeretnék már ott lenni.
Hol? Sehol.
Nincs megírva semmi.