Gigor Zoltán
Üvöltöm a kozmosz felé,
"Egyedül vagyok!"
Feszülten fülelek,
Fogam vacog.
Tiszta az ég, egy ideje
kólát iszom reggelire.
Az emberek zuhanyoznak
vagy összedobott
matracokon alszanak.
A verseim
már nem olvassa.
Elfelejtette,
ahogy az ember
el szokta.
Száztíz a tábla,
ritka fák ága
szürkíti a képet,
sötét részletekben
világítja át
kevés fény az
autópálya matricát.
Foltokban kékül az ég,
Nincs már bennem
Semmi derék
Vagy lovagias szentiment,
Mit fátyolos szem okol,
Kiírtalak titeket magamból,
Ezek lettetek, tinta, toll.
Hamar elfelejtett találkozó valahol az Izabella utcában
Szaladok, s cipőm sarka
feltöri enyémet.
Hiába szorított, én
beleálltam, oda kellett
érnem, hogy elsőként
szólíthassam meg,
kit kinéztem.
Avagy süntrió, egy hajó
Jön az árvíz,
"Nem jó" -
Gondolja
A süntrió
Kollektíva.
S a kikelet hava jő,
véget ér a pihenő,
cselekednék, de
azt veszem
magamon is észre
unatkozva várva
minden este,
feszülten lesve...
Nem tudom,
hogy maradt meg
gyerekkoromból
emléke a nagylánynak
utcánkból, ki kedves volt,
s játszott velünk,
haza menni nem volt kedvünk.
Minden alkalommal
elszomorít a Keleti pályaudvar.
Nem gondoltam
korábban mást,
milyen romantikus hely
egy vasútállomás.
Fjordnál ülve tán láthatja, ki messze néz,
Hol egymásba fonódva tenger s ég összeér.
Látod, én már
mosolygok némán,
odajössz hozzám,
nem szól az én szám.
Világkígyóval végeztem,
ahogy megírták a Nornák,
s most a halál vállon vereget,
senki sem kerülheti el sorsát...