Gigor Zoltán
Néz engem a tükörképem,
Bőröm, ahogy tudom, feszítem,
Fehér havas, vörös mezőm lekaszálom...
Orrom jobbra,
orrod balra,
majd fordítva,
oda-vissza,
szájad tilos,
de én okos,
- lehet szerinted
alattomos - vagyok...
Óvónéni jó fej, maradt
még reggelről kakaós tej,
szájam szélén szárad,
fogom kezét, míg ő
ajtónkon kopogtat.
A szikra füstöl már
talán, vagy csak megint
félreértem, de már nem
csavarom köré létem.
Világné világa világi,
Megteheti, mert a neve a világ,
Persze, szerzett két diplomát.
Hogy a bor vér,
mondják évezredek óta,
Dionüszoszt, mint szőlő-
tőkét ha leszakítod róla,
marad két fiú.
Mint katlan alatt a tűz,
lángja perzseli az üstöt,
égett bele arca, lelke,
kormos lett egész személyisége
attól, mi szégyenletes csalódás,
düh, fájdalom, ha megénekelném,
mondhatnám, szörnyen fáj dalom.
Az már csak olaj az irónia tüzére...
Sós ízét érzem
Az ételnek leginkább,
Nem úgy, mint te,
Kinek ajka felett
Édes csók lebeg
Mindig.
Északtól egészen messze,
hol nyáron jő a fecske,
élt egy svéd lány.
Élt vele egy fiú,
ki néha más lányokkal is élt,
így a svéd lány is máshol keresett bért.
Szekrénybe akasztom télikabátom,
S ahogy az ajtót behajtanám,
Villantja meg arany fonalat a fény.
Hamarosan véget ér a tavasz,
Elengedi őt langyos május,
Hogy kezét szorítsa június,
S én félve gondolok szerelem
Kertembe vetett magjára,
Nem fog csírázni nyárra.