Góth László
Szép és drága Hölgyem!
Pont most ment el a kedvem,
hogy egyfolytában babusgassam Önt,
hogy én legyek a láda,
hova rongyait behányja,
akin minden haragot kitölt.
Írók, költők! Elő a tollal!
Festők, elő az ecsettel!
Értsétek, a kor mit forral!
Kezdjétek talán a csettel!
Szél-keltő szél-erdőn
szél zizzen egy-kettőn.
Szél-erdőn szél-fákon
szél lebben szél-ágon
megpördül megfordul
szél-erdő megmozdul
megmozdul feltámad
fújja a szél-fákat...
Töredék apónak gipszben van a lába,
megszédül magától, folyton elesik.
Zaj mindenütt. Az utcán és mibennünk.
A régi kor táncai összebújnak.
Reszketve nézik, hogy mi lesz maholnap,
- ritmusba gyűrt, nagy lélekrándulás.
Egy nagy irodalmi lapnál
versenyt hirdettek,
meghívtak sok híres költőt,
na meg hírhedtet.
Hívtalak örömre, hívtalak a táncba,
hívtalak örökös élet-mulatságba -
hívtalak hiába.
A szél hátán ül Márió.
A szél alatta fürge ló,
a szél hátán ő egy lovag...
Női hangra
Ameddig létezik még
egy falatnyi otthon,
ameddig létezik még
valaki kézen fogjon,
ameddig láthatom még
szemén a búcsúkönnyet,
ameddig el nem enged,
addig lesz egyre könnyebb...
Egymagában csatangolt az Isten.
Eldöntötte, többé ránk se néz.
Feleségemnek, élete utolsó heteiben
Ma zöld vagyok, régebben meg vörös.
Érettből az éretlen felé.
Az óra már visszafelé pörög.
Lelkem az ördögé, testem az istené.
Poharam már üres. Miért most jössz, Jó barát?
Gondban vagyok, mit adhatnék neked.
Éppen hogy kiittam életem borát,
- hát neked adom utolsó józan percemet.