Gréczi Józsefné
Fújja hosszú hajad a szél,
nem látom arcod sok éve én.
Álmodom rólad és várlak,
de a vonat elvisz... siratlak.
Imádtam nézni, ahogy alszol,
mikor akkorka voltál, mint gyermekeid, álmodban mosolyogtál,
s arcodon egy gödröcske jelent meg.
Gyönyörködtem benned órákon át, fésülgettem az én kisbabám haját.
Ahogy nézem két kisfiadat, eszembe juttatnak
boldog napokat.
Hogyha eljő a sötét éjjel,
Tündérekkel találkozom,
Szárnyra kelünk a csillagok közt,
S tündérhonba költözöm.
Már égi mezőkön kalandozol,
Hol minden nyugodt és békés.
Isten kezét fogva kérdéseidre
Választ kaptál.
Erdő haván csúszik a szán,
A ló a hóban térdig jár.
Messze porzik a fehér hó,
Ilyenkor jó a meleg takaró.
Még elnyújtanám a karácsonyt,
Ha volna kis remény,
De hajszálon függött tegnap is
Mondd, mit remélhetnék.
A hegytetőn karcsú fenyőfa állt egymagában.
Álmodozott évről-évre, egyszer tán
Ő is egy meleg szobában áll feldíszítve,
S körülveszik a gyerekek örvendezve, énekelve.
Eljött megint télapó,
De nem rénszarvassal,
Repülőn érkezett a Malévval.
A nap lassan nyugovóra tér,
Ballag az égen nyugat felé,
Vörösre festi a felhőket...
Állok sírotok előtt elgondolkodva...
Mi is volt ezelőtt?
Látom, ahogy ültök az asztal két végén,
S beszélgettek, mi is lesz az utatok végén.
Siralmas életemről tűnődöm éjszaka, könnyeim szakadnak
párnámat áztatva.
Álmomban láttam arcocskád,
Megpusziltam picike szád.
Átöleltél apró karoddal,
Szóltál hozzám babaszóval.
Akartam érezni kezedet,
Ahogy gyengéden átölelsz. Akartam érezni ajkad ízét,
Hogy örökre megtartsam magamnak.
Már nincs gondolatom,
testem üresen áll.
Félelemmel figyelem magamban
a szörnyű változást.