Grigo Zoltán
Látod? - mert mindig csak szaladtál,
versenyt futottál a széllel is,
most mégis magadra maradtál,
tovaszálltak már az évek is.
Szerelmem örök - szívedet őrzi már,
kezeim féltőn fogják a kezedet,
de búcsúznak a nyártól az őszi fák,
hordja a szél a sárguló levelet.
Én magamnak növesztettelek,
ahogy jéghegyet a sarkkörök,
mint alatta búvó tengerek,
hatalmas vagy bennem, és örök.
Engedd, hogy örökre magamba zárjalak,
de le kell, hogy dobjad az összes fátyladat,
hetedik alatt, ha ott van a szerelem,
utolsó fátyladat rólad le én veszem.
Hosszú ideje kerestelek
én, a fél évszázad vándora,
fekete hajam már megőszült,
arcom belepte az út pora.
Ülök egyedül egy szikla peremén,
s a távoli otthonomról álmodok,
lenéznek rám a felhők tetejéről
a szabadon szálló, égi vándorok.
A párjukat vesztett emberek dala
Barátomnak, szeretettel...
Valameddig még elleszek nélküled,
megbújok majd, mint erdőben az avar,
de a szívemben ez a vad rémület
csak akkor múlik, ha a föld betakar.
Ébredj, kedvesem, az ég alja lángban áll,
haragvó szelek a városban járnak már,
nyújtsd felém a kezed, és ne gondolj másra,
fuss velem, menekülj, soha ne nézz hátra!
Levél a távolból
Hidegek lettek a hajnalok,
nem látom szemedben fényüket,
csendesebbek bennem a dalok,
fáznak a lelkemben, nélküled.
Voltam már láng, és voltam szélvihar,
most magányos kőbe zárt csend vagyok,
az idő koptat, de még élni hagy,
bár árnyéka már csendben rám hajolt.
Egy darabig talán bírnám nélküled,
ülnék a nagy, fénylő csillagok alatt,
rőzsét vetnék a hamvadó tűzre,
vagy égetnék barna őszi avart.
Teérted maradt meg bennem az erő,
s mint egy sziklába nőtt havas nagy fenyő,
érted leszek konokul olyan magas,
és kemény is, akár a fejszén a vas.
Ahol legsűrűbben nőtt a lomb,
bokrok mélyén, mohos kő alatt,
tépett ruháimról néhány gomb
veled már örökre ott maradt.
Úgy őrizlek én téged,
mint a hajdan volt meséket
őrzi még bennem az örök gyermek.
P-nek.
Nem illik hozzád már ez a város,
hiába is gyűrt alád éveket,
nomád szívedben megbúvó álmok
kémények felett szállnak réveteg.