Gulyás Levente
Szirom-eső közé zárt virág,
Rácsként nehezedő álomvilág.
Foglyul ejt a sugárzó kikelet.
Mint varjú a tövisen,
Oly fekete a nyár,
Oly pompás, fanyarkás.
Ág vagyok, fűrészre vágyom,
Tűz vagyok, vízre szomjazok.
Légy vagyok, otthonom a pókháló.
Hópehely a szikár, déli rónákon.
Szuvasodik, zsibbad már.
Kihúzzalak, figyeljek rád?
Hisz részem vagy, mégis fájsz.
Fölnéztem a végtelen égre,
Csodálkoztam is a nagy kékre.
Tudatlan, barnuló, kemény, üres test
Fuldokolva, Fűzfa melletti folyóba es.
Óh, áldott, emberi vasszerkezet!
Tán örüljek, hogy részesed lehetek?
Elveszett, bár már sosem jön vissza,
Én mégis ebbe kapaszkodok bízva-bízva.