Györe Zoltánné
Csorog az ősz az ablakon,
üresen áll papírom az asztalon.
Gondolhatnék annyi szépre, jóra,
ihletet nem ad a perc, töpreng az óra.
Kitárt ablakon álmokat szőtt a szél,
emlékeim viharában most rólad mesél.
Felragyog egy arc a távolból,
hol eltűnt mosoly az arcodról.
Szárics Sándor százados emlékére
Unokatestvérem emlékére
Már messze cseng vidám szava,
fáradt testének porladt hamva.
Sírja elszórt, jeltelen,
de hangja még itt zúg fülemben.
Didergő tavaszból nem jutott örömöd,
szobád félhomálya volt börtönöd.
Ültél szobádban, mint a rab,
s vártad, mikor süt rád a Nap.
Dúdolva ringattad a megérdemelt csendet,
hullámaid, mely köveken lefutva csenget.
Csendesen locsolgat omló partokat,
megmutattad szelídnek tűnő arcodat.
Vitorlánknak nem volt hátszele,
csak tajtékzó, habzó tengere,
hol borús, hol derűs ege.
Hajónk így haladt a cél fele.
Újra itt van, itt van édes íze a nyárnak,
szabadon szállnak a vágyak.
A költő is vesz egy mély levegőt,
s áll a hiányzó szó előtt.
Magányosan ült egy padon,
magába roskadva volt nagyon,
vásott teste vánszorog hosszú, poros utakon.
Mikor a búcsúzás könnye torkon ragad,
emléked ráncai összegyűrt hazádban itthon marad,
arcod kék, sötét homályba réved,
magadtól kérdezed: célod így eléred?
Jó csak úgy csendben, órákon át
hallgatni a csend szavát.
Szemem az elmúlt távolba tétován tekint.
Pár percre csak! Aztán a jelen visszaint.
Arca mosolyogva néz a nap tükrében,
tarka ruhája lebben a szélben.
Tavasz lehelete, mint bűvös illat,
éj sötétjéből mikor virrad.
Beköltözött az ősz egy hajnalon,
csendesen kopogtatott az ablakon.
Napnak gyenge sugara fázós utakon remeg,
fák lehulló lombjával karöltve tekereg.
Emlékét könnyezem, magával ragad az ár,
régóta nem érinthettem már.
Vissza-visszatérek hozzá a múltba,
hogy készített fel a nagy útra.
Hozzád, édes Hazám,
szívemnek elpattant húrjain
nótámat csendesen dúdolom.
Lelkem kiszáradt kútjában
az igazságot szomjazom.
A gyárak falait emberek visszhangzó kacagása járta át,
most arcukra fagyott mosolyt vesznek a kamerák.