György Nándor
Ott él fönt, a fellegek fölött,
Nem túl messze, néhány bolygó mögött,
Most árnyékba burkolódzik, muszáj,
Pedig nem akar, nélküle oly szürke a táj.
Az élet egy hangos mese, melyet egy csörgősipkás bolond dalol,
Nem egy érzelmes figura, azt mondják, jó szíve van, mégis dacol,
Tévednek... ő már tudja a történetet, a szív oly ingatag, törékeny,
Mindenkit nem szerethet, így meg sem próbálja, oh, feledékeny
Ideje lenne eldönteni, kiválasztani a megfelelőt,
A szupert, a jót, a vagányt s az igazán menőt,
Választék annyi, mint végtelen égen a csillagok,
Rá kell nézni s kiválasztani mely legjobban ragyog
Egyedül ülök egy sötét szobában,
Egy aprócska széken, koszorú mellett a házban,
Lassú, lágy zene hangjegyei szállnak egyesével,
Hullámozva, némely sötéten, más vígan, kettesével.
Nő a végzet kezdete, s a kezdet végzete,
töprengtem, s nem hallottam már egy hete,
s szavak nélkül álmodtam, álmodtam egy világot
magamnak, hol nem beszélnek, csak virágot.
Elmúlt az ódi, fölvillant egy új év,
Egy új kezdet, nem kap el a hév,
Tömérdek fiók, szekrény tele lommal,
Értékes és értéktelen kacat egy halommal.