György Viktória Klára
Az ünnep fényében
szelíden szólnak
az angyalok hárfái.
Apró kincseket szórnak
a meghitt percek,
mint elérhetetlen ág,
nyújtózik a remény,
megértő vigaszt nyújt...
Az ébredő nap fényében
szelíd hullámok ringatóznak,
aranyló napsugár hinti melegét,
s a hallgatag szürkeség felett
csend öleli át
a végtelen sima tükrét.
Pihen a táj
a jéggé fagyott némaságban,
didergő sóhaj száll,
a télben szendergő,
tisztalelkű, hófedte világban!
A szelíd napsütésben,
mint fagyöngy, ragyognak
az erdő harmattal
szőtt cseppnyi könnyei.
Az éj vizén csillagok milliárdja
sóhajt csendesen,
álmaim sodródva partot érnek
a szemvillanásnyi, suhanó semmiben.
Emlékek bontják a szeretet fonatát,
a tünékeny, mulandó idő
szívverésnyi pillanatát.
Arcát rejti a múlt,
fátylat von köré sós ízű
könnyeim között a sírás.
Érzelmek lassú sodrásában
megfakult a nappalok tiszta fénye,
felszínre tör minden keserűség,
s örökre mérgezve lett
a boldogság édes íze!
Gyertyafény, csengő,
ünnepel a lélek,
gondos kezek
parányi kincse ad
tengernyi szépet.
A gyöngyfényű hóesésben
piciny szikra ragyog
az éj tiszta köntösén.
Nekünk világít
örök mécsese,
a szeretet ünnepén.
A tél mély álma véget ért,
a tavasz kinyitja végre ablakát,
nesztelen fuvallat suhan a réteken,
s elhinti a virágmezők illatát.
Legszebb
és legszentebb érzés
a szerelem.
Hol fájó,
hol a mennyekbe
röpít szelíden.
Az élet új ösvényére lépve
beköszönt megint egy év,
jót s rosszat tartogat,
mint mindig,
ne szomorkodj mindezért...
Bársonyos a csend,
s a gyertyaláng szelíd fénye mellett,
az álmok ösvénye kitárul.
Megérint a szív boldogsága,
szól a mennyek halk szerenádja.
Halvány fénysugár
füröszti a harmatos
reggeli tájat,
a hajnal bársonya
kékre festi az eget.