H. Kohut Katalin
Hömpölyög az emberáradat az úton,
kezükben hűs flakon, az elme is folyékony,
gyorsan hull alá az izzadtság az arcon,
kell az esőfelhő, hogy árnyékot adjon.
Kellene egy biztos ígéret,
amelyhez a kétség nem férhet,
egy jó szó, bizalom, szeretet,
olyan kéz, mely jövőt fémjelez.
Ismét egy hónapnak vége lesz,
kísér a lágy zene és a dzsessz,
ragtimét hallgatni jó dolog,
lázasan kottákat rámolok.
Beszélni szeretnék hangommal igazán,
dalommal kopogni szívednek ajtaján,
legyél a tanárom, hűséges szövetség,
járuljon elébem hangoddal követség.
Kedvencem a tavasz hűvös esőjével.
Lassacskán andalgó fénycseppek az égen
mutatják a rendet, a csend üzenetét,
szívemnek oly kedves muzsika ünnepét.
Még sosem szépültem Majálisnak napján,
pázsiton sem pihent szelíden két szemem,
nem tudtam az érzést, milyen anya karján,
ismeretlent vágytam, otthonom meglelem.
Egyszer majd jóvá tesz a szeretet mindent,
hű barát és jólét-biztonság átölel,
nem kell majd keresni az igaz, nagy Istent,
szívünkben az egység örökké ünnepel.
A hűség egy olyan emberi fogalom,
melynek megértéséhez kevés az egy élet,
végigjárhat minden a sors-útvonaton,
a tapasztalás még mindig sokszor téved.
Nyuszi kincse nem egyéb,
mint a becsületesség.
Tanítja ezt mindenütt,
a Föld arca felderült.
A húsvéti nyuszi mit dúdolt magában
hideg télidőnek jeges fogságában?
Hívja a Mikulást, segítsen őrajta,
rénszánját azonnal neki kölcsönadja.
Jóság és szeretet minden kincse,
Ó, a szép és gondos anyai szív,
Nagyszerű és nemes minden tincse,
Ő felség, feleség, korona-híd.
Az embert mindenki lenézi, mert csendes,
nem lármáz, csak érvel, torzak előtt vesztes,
mert az önbizalomtaposóknak lelke
vastrágya, pompával aranylik a telke.
"Éljen minden bájos, szép nő,"
férfiaknál az a menő,
kinek szíve jó és tiszta,
érzelmekkel befáslizta.
Hogy milyen a leány, kevesen ismerik,
azt hiszik, másoknak mindig pipickedik,
holott csak magának akar ő tetszeni,
alkatára tökély, érzelmében zseni.