Hadnagy Alexandra
Emlékeink furcsa árnya álmainkban még kísért,
Csak nekünk tart a lelkész halotti misét.
Fájdalomtól torzult arccal
Ordítok a Holnapnak,
Könyörögnék neki,
Számon szó nem jön ki.
...De tudom, hogy mégis van akinek hiányoznék,
Szeretlek de tudom teher vagyok,
Vágyom már a halálba nagyon.
Fogd a kezem, ölelj magadhoz erősen,
Szoríts erősen, egyszer és örökre,
Szoríts hogy örökké megmaradjon szívembe,
Hogy megmaradjon, mint egy szép nap,
Veled, egy elfelejthetetlen pillanat.
Tudom eljött az idő,
Mikor le tekintek rád az égből,
Látom hogy kinézel az ablakon,
Érzem ilyenkor rám gondolsz.
Ülök a padon, s hallom a zenét,
Rád gondolok s hogy elmúlt a szép.
A fán egy kis madár szomorkásan dalol,
Elmondja a nagy világnak hogy egyedül vagyok.
Valamit tudnod kell
Valamit nem szabad elfeledj
Valamit érezned kell
Valamit hinned kell
S ez az hogy örökké szeretlek!
Gondolni sem tudok másra,
Csak hogy őrülten hiányzol,
szememből a könny csak halványan szivárog.
Nem tudom miért hisz szeretlek téged,
Hiszem és tudom hogy te is ezt érzed.
Ugyanúgy telnek a hónapok és évek,
Érzem, hamarosan véget érnek,
De szeretnélek újra látni,
Újra karjaimba zárni.
Magányomban az ablakra bámulok,
Párás ablakomra nézve, semmit se látok
Keringenek fejemben a remények és álmok,
Majd az ajtón kilépve az esőben állok.
Ki az az ember,
Ki mindig átver,
Kibe bízva bízol?
S szíved miatta kínzod?
Most már minden mindegy,
Már senkinek sem kellek,
Most már el kell mennem,
már minden mindegy.
Mikor újra megláttalak,
Újra eszembe jutott a múlt,
A régi szép idők karja
Újra utánam nyúlt.