Hajdú Levente
Kedves erdő, rengeteg,
Mit műveltél énvelem?
Mióta nem láttalak,
Mennyi idő elszaladt.
S azóta, hogy búcsút vettünk,
Magányosak s árvák lettünk.
Ne féljetek, kedves lányok,
vizet ma nem öntök rátok,
az az egy nagy szerencsétek,
locsolóm már nincsen nékem.
Ma gyász van a Földön és fájdalom,
meghalt az Úr és nincs kit áldanom.
A Golgotára roskadva haladt,
bűnömből ácsolt nagy kereszt alatt.
Csillag gyúlt a
messzeségben,
valamikor réges-régen;
hírvivőnek szánta Isten,
hogy Fiához elvezessen
királyokat, akik várták
születését, szent
hatalmát.
Fagyban, hóban egy
szán siklik,
ő pedig a szánon díszlik.
Piros csizma, piros ruha,
ránézésre igen fura,
s hátán van a nagy puttonya.
Én már nem tudok
verset írni,
elhervadt bennem minden szóvirág,
mint ahogy
őszborzolta fákon
csupasz lesz minden lombbal teli ág.
Ében éjben száll a sóhaj
bús szívemből fel az
égig,
mert panaszát itt a
földön
az emberek meg nem értik.
Ha nyárfa ága ráborul
csendben az ablakomra,
míg éjnek árnya elvonul,
ringatlak karjaimba`.
Ha ablakomon ág
kopog,
s a nyárfa meg-
megrezzen,
gondold, hogy most is álmodom,
s csak te jársz az
eszemben.
Susogjatok csak,
napbarnított fák,
ha a szellő dús
lombotokhoz ér.
Ne higgyétek,
hogy a boldogság
a tűnő nyárral nektek véget ér.
Én már nem vagyok
más,
mint zajban hallgatás,
aki érti a szót,
de hagyja, szóljon más.
Én kis kertészlegény
voltam,
elakadtam a nagy
hóban,
miközben tehozzád
mentem,
s nem jön senki, hogy kimentsen.
A tegnapod mily tűnő
szépség,
A holnapod oly ritka
kincs,
És mégis, hogyha
kétség üldöz,
A mának fájáról szakíts.