Halasi Anita
Mondanám, ha lehetne
Őszintén a két szemedbe.
Mondanám, ha rám figyelnél,
S fejedet vállamra hajtva pihennél.
Járom az utcákat, s közben nézem az embereket,
Látok kéz a kézben párokat s boldog gyermekeket.
Köztük a fekete bárány én vagyok,
Én az ördög, s ők az angyalok.
Piroslik a meggy a fán,
Jer ide hozzám, jer, babám.
Hadd látom a világot szemedben,
Vess egy pillantást őszülő fejemre.
Fogva tart egy érzés,
Testemen súlyos láncok,
Fejemben egy kérdés.
Miért gyötörnek ezek az álmok?
Hosszú és rögös az út, amin járok,
Akkora a köd, hogy az orromig se látok.
A varjak mögöttem kárognak,
Akármerre tartok, ők átkoznak,
Engem állítottak be vádlottnak,
De nem riasztanak vissza a látottak.
Kétféle részre oszlik a társadalom,
Már egy jó ideje ezt tapasztalom.
Mikor egymásra talál a gerlepár,
A szeretet lesz a tánctanár,
Gondolatuk a valóságtól már messze jár,
Úgy érzik, az otthonuk a fellegvár.
Ez természetes, hisz velejár,
Mert ez a szerelem, nemdebár?!
Hallgattam a madarak énekét,
S néztem kedvesemnek szép szemét.
Gyönyörű a táj s felettünk a kékség,
Álom ez talán?! Mint valami sosem látott szépség.
Kicsit sem mondanám a történteket szépnek,
Nem tudhatja azt senki, milyen fájdalmat érzek...
Bár tudnám, mi járhat a fejében,
Bár látnám, mit rejthet a fény a szemében.
Bár hallanám, mit üzen szüntelen csendjével,
Bár tudnám, mi zajlik ártatlan kis lelkében.
Gyermek voltam, mikor utoljára láttam,
Már nem jöhetett, hiába is vártam.
Szeretném, ha szeretnél,
És az életed része lehetnék.
Ha én volnék neked a kincs, ami drága,
Sőt, akinek megfizethetetlen az ára.
Hol vagy már, boldogság? Merre jársz?
Te, aki a búval mindig szembeszállsz.
Hol vagy, ki ellensége a magánynak?
Kereslek itt, kereslek ott, de nem talállak.
Télnek éjszakáján, egy hideg hajnalon
Rád gondoltam én, drága angyalom,
Rád gondoltam én, mert szeretlek nagyon,
Rád gondoltam, mert hiányzol nagyon.
Múlnak az évek s telik az idő,
Csak rajtunk áll, rossz az, vagy dicső.
Múlik a lét, s látszik rajtunk nyoma,
Megbélyegez minket az időnek vasfoga.