Halász Zoltán (HalaszZ)
Mint gránitlapon megcsillanó kvarcok,
A víztükrön sziporkázó csillagok.
Fénytündérek ők, csónakommal úsznak.
Sebezhető vagyok, tudom.
Mit érzel, már írva van fent.
Csak mondd ki, szemem lehunyom,
Míg víztükröt simít a csend.
Megértem, Anya, hogy sietned kell,
Elleszek én az óvónénivel.
Csak kicsit sírok, bár kapok vigaszt,
A szeretet az, mi könnyet fakaszt.
Ha bajod van, mondd, Te kire mordulsz?
Akitől félsz, az ellen nem fordulsz.
Akit tisztelsz, bántani nem lehet,
Maradnak mind, kik Téged szeretnek.
Egyszer lesz egy sárkányom!
Sokat eszik? Nem bánom!
Virágod, ha letapossa,
Beáll ő is a sarokba!
Ha meghalljuk a hangodat,
Mely ezer madárt csalogat,
Hol tündér perdül,
Lelkünk zsendül,
Feledve bús napokat!
Ha egyszer nehéz lesz
A szemembe nézned,
Hogy szárnyat bonthass még egy nyári éjszakán,
Csak menj el szótlanul,
De tudd, hogy feljajdult
Szívem áthatol majd kő-lelked tűzfalán!
Meghatottan nézlek, fiam,
Könnybe lábadó szemedet,
Ahogy köszöntődet mondod,
Veled két boldog gyermeked.
Már megőszült fejjel állok itt, Anyám,
Fátyolos szemeddel vigyáznál még rám?
Nem kell már altató, hangod gyöngy emlék,
Csak azt, hogy itt vagy, soká` érezzem még!
Az álommanó elszállt, ébredj a nagy napra,
Most Téged vár sok család apraja és nagyja!
Így köszöntünk mindig, már ismerős a dallam,
Azt szeretném, Veled még százszor is meghalljam!
Tessék, kérem, tessék! Megnyílt az érzelmek boltja!
Ön, Hölgyem az úrral! Nálunk most megszűnhet gondja!
Férje érzéketlen? Talán rideg és közönyös?
Az árat felezem, most Ön se legyen csökönyös!
Ma már négy lépésbe telik egykor ifjú szökellésem,
De ugyanoda jutok, csak jobban megfontolom léptem.
Unokámnak
Mi az, amit láthatok?
Hát csillogó szemedet!
Mi az, amit nem lehet?
Hát megfogni a kezedet.
Hogy írjam le azt az érzést,
Mit más sohasem érezhet?
A világon ily rezdülést
Csak két szerelmes dédelget.