Hangyási Mihály
Téglaport eszek,
s mellé kortyolom
mindazt a gazságot,
melyet egy új kor
minden hazug nyelve
a nyakamba borított.
Lehetnék dühös...
Koromfekete ír söröm hófehér habjában keresem,
Mindazt a smaragdzöld, be nem teljesült álmot,
Melyet őseim hagytak rám, hegyek s puszták urai...
Túl gyorsan folyik az idő
Mállott falak repedésein,
Melyekben megül a múlt.
Félrészeg szerelem dühöng
Elhagyott terek napszítta padjai között.
Int az elmúlás, majd meghúzza borát,
S egy messze elhaladó HÉV-szerelvény
Magányos kürtje száll két bódult lány felé,
Kik ugyanazon srác nyomán keresik önmaguk,
S keresik azt a jövőt, melynek útja
Valahol elveszett az ígéret penészillatú elmúlásában...
Egy pohár bor, egy korty élet
más nem, csak a száraz könny maradt,
az autód kürtje nyári estén,
egy farmer, mely középen szakadt.
Szabadság vagy szerelem
Az érzés valahol rabság,
Hol a lélek és a szív harca
Néha feszegeti a határokat,
S lesz belőle fájdalommal teli félmondat
Egy esős szombaton.
Halkan cseppenő kávé vagyok,
Fekete lélekkel telt, keserű könny.
Mint halálraítélt az utolsó cigarettát,
Úgy szívom magamba Adyt és Kafkát...
Egy félig sült lepény az élet,
Pár könnycsepp, kosz és törmelék.
Félve érintem meg orcád,
tán reszketsz? Tán reszketsz...
Tán reszketek.
A tél hidege arcodra fagyott,
s leheleted, mely máskor tavaszi fuvallat,
most afféle jégisten szusszanása
halódó nászunk lassan kihunyó fénylenyomatán.
Próbállak megérteni,
S bár ajkaid mozognak,
A szó, a hang nem jut el hozzám,
Világom kapui immár bezáródtak.