Hangyási Mihály
Holló-holló, lassan bomló,
Őszelőben szárnyat bontó,
Időhurok, jeges burok,
Tolla szénfekete szurok.
Fájó gyomorral nyelem a keserűt.
Zaj, zacc, placc.
A placcon lányok, autók zaja és kacaj,
Kacajba fulladt kacatok és Kovácsné.
Szótlan figyellek immár téged,
lelkem mélyén megbúvó gyermeki szeretet.
A héten nem fukarkodtam a magánnyal,
Nagy tállal zabáltam,
S közben két pohár elmúlás is lecsúszott.
Kopott ablakomba halott madár fészkelt,
Egyszer volt gyermekek kacaja kövezte járdám.
Nem feltétlenül embernek való.
Hideg bilincs, eres kezek.
Nyers szavak.
Suttogás.
Valami rég kopog az ablakom alatt,
Csak nem a hűs eső jelez most énnekem?
Vagy egy vándor koldus emberséget kérve?
Vagy csak a képzelet játszik most velem?
Egy szeptemberi délután margójára Dublinban
Dublinban ért az ősz,
Valahol az Abbey Street árnyékában.
Szeptember végi smaragdzöld emberek mindenhol,
S a remény az utcákon esővízbe vegyült.
A Blahán korog a gyomor,
Horror a nyomor a Blahán.
Bugyolálj be,
Rejts el meleg lelked
Jéghideg ölelésében.
Te legyél az életem...
Néha kéne egy jó vers,
Néha kéne egy szép dal,
Néha kéne egy kéz is,
S néha kéne egy Angyal.
Ó, de mennyire lennék
Lennék én fáknak törzsén zöld moha,
Lennék én tán maga a nagy erdő,
Lennék én vén kunyhóban éjszaka,
Tányérokon frissensült tepertő.
Fájó csendbe burkolom néma üvöltésem,
A világ sírva ordított, siratta születésem.
- itt vagyok -
Szeretet - gyűlölet,
Fájdalmas bűvölet,
Könny szökik szemekből,
Nyál szökik szájakból...