Hangyási Mihály
Radnóti egykor ilyet írt:
"Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek."
Folytatom, mert én így látom:
Végén csak elsárgult fotókon pár emlék,
Ennyi jut a fáradt szemeknek.
Néha összefolyik bennem a csönd,
Mint kórház folyosóján az utolsó sóhaj,
Hogy majd sziromként hulljak alá,
S legyek állhatatos és szelíd.
Tó tükrében jelenés, lám, mennyire más vagyok,
Lelkem barázdáin csontos varjak ülnek...
Holló vájta ki gombszemét,
Ő nem sírt, dacolt a hideg széllel,
Éjjel fájdalmat álmodott...
Szalagmunka mellett megfáradt izom,
A jövőbe vetett hit lassan halványodik...
...Mintha meg sem születtem volna,
Rólam ne szóljon dal vagy mese,
Rólam ne szóljon soha kocsmákban nóta.
Lehetnék most nyálas vagy ömlengő,
de csak nézlek, és ennyit akarok...
Ó, te ódon, keretbe foglalt, álszent, hamis valóság!
Dohos arc, zöldesszürke szem, borosta, keserű mosoly.
Törjél kenyeret, igyál jó bort,
Vess magot, művelj kemény földeket.
Tölts hurkát, köpülj vajat:
Végül csak a vers marad.
Volt ott az az illat,
Fahéjas meg mákos,
Felcsendült egy dal is,
Csengettyűs, bűbájos.
Valami kegy folytán én apa lehettem,
Felsírt a gyermekem, kacagott a lélek...
Fájdalmas a valóság,
Ahogy távolodik az otthon,
Távolodnak a biztató szavak,
Hagyják, hogy új Radnótik álmodozzanak.