Hangyási Mihály
üres ez az ablak,
kimúlt, korhadó, málló keret,
s a szél ahogy átfütyül rajta,
saját hangjába beleszeret.
Őszi reggelbe mártom kekszemet: ízlelem
s gőzölgő kávém lágy sötétjében
önmagam meglelem.
Békésen verzió
Csendes lefolyású ez,
Nem hangos, csak csordogál...
öreg monitor vibráló fényén
kékes szoba, szürkés gondolat,
pár mondat az élet szegélyén,
nekem már csak meleg sör maradt.
Lassan eljutok oda, hogy a gondolat
Halott gondolatokat szül,
S mi egykor virágzó eszme volt,
Rothadó magzatként egy üres kádban ül.
Helló-helló, ősz!
Te régi, jó barát!
Ezerszínű világ,
Felém int a nagykabát.
Reggelek.
Ébred az elme, támad a fény,
S a dionüszoszi álmok elvonulnak.
Aszpirin, fogmosás, párás ablakok.
Szomorú, esőverte házfalon üzenet:
Nem, már soha többé nem lehetek veled.
Feltörte lábamat vascipőm,
Melyet a sors reám adott,
Haszontalanná lett minden szó,
Mert a minden is elmondatott.
Valami chicagói bluest hallgatok,
Arcomon könny pereg,
S míg egy újabb pohárral kitöltök...
Mesélj valamit az éjszakáról.
Merre van a holdfény?
Elmenekült?
Mesélj emberekről. A múltról.
Ma láttam valami aprót, fényeset,
Felkacagtam, hisz a fénye rám esett...
Van valami zavaros az alkonyban,
Ha manapság az égre meredek,
Előbb csak nézek, majd rágyújtok,
Végül kávé-keserűn felnevetek.
Mégsem furcsa,
Olyan mindennapi.
Van ő és vagyok én,
Meg még valami.