Hangyási Mihály
Ott ültem szombaton
egy lila pad gondolatébresztő,
rozsdásan recsegő lábánál.
Felettem indigókéken sejlett az éjszaka,
alattam beton-szürkén nyújtózkodott
az aszfaltágy, mely befogad.
Ki megy majd át a hídon,
Hol halotti maszkba bújt emberek
Lassan gomolygó októberi ködként
Bágyadt pillangók szárnyának mélabús himnuszát zengik?
Félek önmagamtól,
Néha messzire futnék
Tejhabként forrva
Kietlen utakon.
Sikít a csend, könnyekkel küszködik,
Egy szál virág, egy szál világ...
Mikor már csak a színpad recseg magányosan,
Lám, az utolsó balerina is eltipeg...
Egy délutánom Adyval, Józseffel, Radnótival
Rekedtes köhögésem felver holtakat,
Repedtes, bús szívemen némi kétség ül,
S míg egy újabb italt töltök poharamba,
József Attila szól hozzám legbelül.
az utolsó éjjel
ez az utolsó éjjel volt nekünk
kezünkben deres az utolsó pohár
kiszáradt pataknak kavicsos medrében
némi por és kevés szürkés homály
Lásd
Ím a szürkületi zóna,
Zajos padokon néma emberek
Szakadt cipőben, szakadt lélekkel,
Hátrafordulni én már nem merek.
fiatal lány szúr az utcán
ablak reped, járda porlik
metróhuzatban szürke emberek
reneszánsz lájkok röppennek az éterben.
A pillanat...
Egy csók a szeretett nő ajkán,
Könnyed mosoly egy májusi éjjelen...
Szavak nélkül, mondd, mit ér az ember?
Mit ér, ha fél és beszélni nem mer?
a vén ócskás szomorún, bágyadtan rám tekint,
keze lassan mozdul, hát csak itt van már megint,
asztalán lélek, kisautó, villa, zseton,
körötte porszagú pusztaság, néma beton,
zsákjában fájdalom, eljövendő péntekek,
pénteki kocsmázós, kisiklott életek,
szemében félelem, jövőt már nem tapint...
Aligha röppen fel
Lágy mosoly ajkamon,
Hisz egy tétova gondolat
Majd messze repít.