Hangyási Mihály
Szalagmunka mellett megfáradt izom,
A jövőbe vetett hit lassan halványodik...
...Mintha meg sem születtem volna,
Rólam ne szóljon dal vagy mese,
Rólam ne szóljon soha kocsmákban nóta.
Lehetnék most nyálas vagy ömlengő,
de csak nézlek, és ennyit akarok...
Ó, te ódon, keretbe foglalt, álszent, hamis valóság!
Dohos arc, zöldesszürke szem, borosta, keserű mosoly.
Törjél kenyeret, igyál jó bort,
Vess magot, művelj kemény földeket.
Tölts hurkát, köpülj vajat:
Végül csak a vers marad.
Volt ott az az illat,
Fahéjas meg mákos,
Felcsendült egy dal is,
Csengettyűs, bűbájos.
Valami kegy folytán én apa lehettem,
Felsírt a gyermekem, kacagott a lélek...
Fájdalmas a valóság,
Ahogy távolodik az otthon,
Távolodnak a biztató szavak,
Hagyják, hogy új Radnótik álmodozzanak.
"Ég a gyertya ég
El ne aludjék..."
A fény szent, Istentől áldott,
Mögötte az ember hazug, penészes, vásott.
Holló-holló, lassan bomló,
Őszelőben szárnyat bontó,
Időhurok, jeges burok,
Tolla szénfekete szurok.
Fájó gyomorral nyelem a keserűt.
Zaj, zacc, placc.
A placcon lányok, autók zaja és kacaj,
Kacajba fulladt kacatok és Kovácsné.
Szótlan figyellek immár téged,
lelkem mélyén megbúvó gyermeki szeretet.