Harai Alpár
Inkább aludnom kéne,
De hogy aludjak, ha vérzek.
Egy ideje reggel nem kelek fel,
Mert nem alszom, csak bolyongok.
Éjjel érzem, hogy megpusztulok.
Ma csütörtök van, de holnap péntek...
Írni kéne valami boldogat, mert megígértem,
De álmomban egy démoni angyalt újra megigéztem.
Az árnyak földje ez,
ahol felesleges mindez,
ahol felesleges minden,
ahol csak az okos kérdez,
a gyenge harcol,
az erős elmenekül,
aki nem kreatív, elvegyül...
A karácsony(fa) hó(ember)nélkül
Mogorván néz ki az ablakon karácsonyfa,
Hol lehet a hóember, az a mihaszna?
Kezdet
Kérdem mindennap, az Istent kérdem,
Miért pont velem? Miért pont velem
Tetted ezt, hogy egyedül maradtam.
A magány nem ereszt.
Ez már így fog talán végig menni,
Pótolni, drága Beám, nem tud senki,
Könnyeim áztatják fel megtört arcomat,
De még mindig nem adtam fel a harcomat,
Hogy egyszer még visszakaplak, minden olyan lesz, mint régen,
Velem leszel, és mindezt úgy, hogy nem kell kérnem,
Ha hibáztam, kérlek, bocsásd meg bűnömet...
Már megint, újra írok rólad,
Mert a szívem a fájdalomból nem enged,
Mint mindig, csak rád gondolok,
Álmatlan éjszakákon rólad álmodok.
Aludni nem hagy a gondolat, hogy nem vagy velem,
De azért remélem, nem felejted el a nevem.
Te hoztad meg mindig a kedvem,
De most nélküled rossz a kedvem.
Horror belegondolni, hogy napok óta
Nem beszélünk, a szívemnek ütött az óra,
Bánatában már szívesen megszakadna,
Szegényen dobog, pedig még maradna.
Hiányzik minden, mindened,
A kedves, melengető szavaid,
A bántó, flegma szavaid,
Hiányzik az éjjel, éjjeled.
Ha valakitől elmentem, az örökre szólt,
De a te képed a szemem előtt táncol,
Bármerre megyek, téged látlak mindenhol,
Miattad a szeretlek szó is megváltozott.